Szolgálat 71. (1985)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Az új lelkiség kísértései
rosszul műveljük a jót, vagy hogy ne tegyük a jót, attól való félelmünkben, hogy rosszul tehetnénk. Cikkünk ilyen kísértésekkel foglalkozik. Napjainkban új lelkiség bontakozik ki előttünk. Szükség van rá. Amikor az emberi élet stílusa a történelem folyamán megváltozott, a Szentlélek mindig életre hívta a Krisztus-követés megfelelő módját. Ma se rövidült meg az Úr karja. De a teremtő Lélek működését követi, mint az árnyék, a Gonosz rontó befolyása, ami igyekszik eltorzítani, elferdíteni, eltúlozni a jót, hogy ijedtünkben elálljunk tőle. A következőkben kiemelünk a mindennapos tapasztalatból néhány ilyen kísértést, ami fel-felbukkan az új kor lelkiségét kiérlelő mozgalmakban. Célunk nem az, hogy elrettenjünk az újtól, hanem hogy helyesen gyakoroljuk. Múlt és jelen A szükséges és helyes megújulás első buktatója a múlttal való kapcsolat megszakadása. Ez az állítás értelmetlennek tűnik, hiszen aki az új felé fordul, szükségképpen elfordul a régitől. Csakhogy a keresztény megújulás sohasem maradéktalan szakítás a múlttal, hanem egy nagy hagyomány szerves továbbfejlődése. Nagy szeretettel és tisztelettel veszünk át valamit, ami „egyszer s mindenkorra öröksége a szenteknek“ (Júd 3), hogy új módon vetítsük a jövőbe. A XX. század lelkiségének megújulása történetileg egybeesik a forrásokhoz való visszatéréssel. A második világháború után, különösen Franciaországban, ahol az útkeresés a legmerészebb formákban mutatkozott, meglepően erőteljes volt a szentírásmagyarázat fejlődése, és az Egyház közvéleménye a szűk szakkörökön kívül is újra felfedezte a keleti egyházatyákat, tudományos szempontból is igen igényes kiadásokon keresztül. Láttunk munkáspapokat, akik a napi munkában meggyötört idegekkel is mindennap olvasták a puszták remetéinek műveit, éppen azért, hogy merőben különböző életkörülményeik között más módon pótolják azt, amit az ősatyák a maguk módján gyakoroltak. A mai megújulási kísérletek képviselői akkor térnek téves útra, amikor úgy viselkednek, mintha számunkra érdektelen volna mindaz, amit a Szentlélek a múltban sugallóit a hívőknek, csak azért, mert a múltban (is) sugallotta. Tanúja voltunk, hogy egy, az imáról szóló előadás végén egy jóakaratú ember megjegyezte: Ez számunkra nem lehet érdekes, mert hiszen az előadó maga is megvallotta, hogy az elmúlt századokban is így gondolkoztak a keresztények.. A múlttal való szakítás furfangosabb módja, mikor a hitünk forrásaiból csak egy töredéket ismerünk el mérvadónak, és pl. Szent Pál leveleit kijátsszuk a Máté-evangélium vagy a Szent Jakab levele ellen, vagy mikor Szent Ágoston (egyoldalú) idézésének örve alatt becsukjuk a szemünket a görög szentatyák ragyogó tanúságtétele előtt. Csak az az újítás igazán „katolikus“, ami kereszténységünk minden forrásában felismeri a Szentlélek aoományát, és felteszi a kérdést, hogyan lehetünk mindehhez hűek új gondolatformáinkban, új életmódunkban. Akik pl. csak az Evangéliumot akarnánk tiszteletben tartani Szent Pál tanítására nem hallgatva, azoknak a kezéből az Evangélium is kicsúszik. 63
