Szolgálat 71. (1985)

Tanulmányok - Siegfried Muhrer: Laikus, légy az, ami vagy!

bibliai részlet megbeszélésére, sőt egy tized rózsafüzér elmélkedő elvégzésére.

Krisztusnak az egyház iránti szeretetét jelenítjük meg a házasságban. Ez a „nagy titok“ nemcsak a házastársi szeretetben és gyöngédségben valósulhat meg közöttünk, hanem ha kölcsönösen elviseljük egymást és megbocsátjuk az elkövetett hibákat, és amit nehezen tudunk elviselni (vö. Ef 5,23-32). A közös üdülés és pihenés, a megosztott öröm és szenvedés, egymás megerősítése a lelkiek vonalán mind-mind elősegítik nemcsak a házasság szentségének a megélését, hanem a világiak papi küldetését fe a családban. Ilyen lelkűiét az apaságot nemcsak a természetes síkon nézi. Az Isten által a szülőkre bízott mindenegyes lélek halhatatlanságába vetett hit vezet el a lelki apaság és anyaság megértéséhez, a házasság tulajdonképpeni lényegéhez.

Itt szeretném megemlíteni a Szűz Mária iránti tiszteletet 'is. Ó a mi anyánk a kegyelem rendjében. Családunk lelkiségében is kiváló helyet foglal el, Fiának végső kívánsága szerint, aki a kereszten őt adta anyánkul. „És attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány“ (Jn 19,26). Jó lenne, ha ezt minden igazán keresztény családról elmondhatnánk.

Amikor hívő szülők szeretetük gyümölcse gyanánt gyermeknek adnak életet, ezzel már szívükben Istennek ajánlották ót mint „új imádót“. A születendő gyermek a szülök szentségi házasságának a köteléke és a családhoz tartozása révén — bizonyos értelemben — már keresztsége előtt részese a szent örökségnek. A papi beállítottságú keresztény szülők ugyanis óhajtják számára a ke- resztséget, s bizonyos körülmények között ki is szolgáltathatják neki.7

Egy osztrák teológus a keresztséget „papszentelésnek“ nevezi. így akarja kifejezni, hogy a keresztség minden megváltott embert a királyi papságban részesít és Krisztus titokzatos testének tagjává tesz. Talán a bérmálás szentségénél — amely a keresztséghez szorosan kapcsolódik — jobban ki kellene hangsúlyozni a keresztségi fogadalommal vállalt személyes elkötelezettséget. Véleményem szerint, világszerte propagálni kellene, hogy keresztelésünk napját évente megünnepeljük. Ausztria volt államfője, Dr. Rudolf Kirchschläger — ha csak tehette — keresztsége napján meglátogatta azt a templomot, ahol megkeresztelték.

Minden hívó papi elhivatottságához tartozik az áldás. Szülők a gyermekeiknek, a testvérek egymásnak szenteltvízzel keresztet rajzolnak a homlokára. A ház és az ételek megáldásának szép szokása még ma is sok helyen eleven. Minden megkeresztelt embernek lehetősége van arra, hogy csendben, feltűnés nélkül megáldja mindazokat, akikkel találkozik: pl. búcsúzásnál a kézfogáskor, gyermekei játszótársait és iskolatársait, azokat, akiktől levelet kapott stb. Ha a jövendő édesanya a szíve alatt fejlődő ryiagzatát megáldja, ezzel már születése előtt az Úrnak ajánlja. Ritkán gondolunk arra, hogy munkahelyünkön is éljünk ezzel a Szentlélek-adta hatalmunkkal. A keresztény, aki életét Szent Pál szellemében állandó imává próbálja alakítani (1Tesz 5,17), szüntelenül megáldhatja az őt körülvevő, sokszor pogány világot Jézus nevében, aki előtt minden térd meghajol (Fii 2,9kk). Ha már a nem hívő emberek

43