Szolgálat 71. (1985)
Tanulmányok - Claude Dagens: Mai lelkiségi mozgalmak
nünk?“, hanem „Ki vagyok én? Mivé kell válnom?“ Az alapvető gond nem az Egyházban elfoglalt sajátos helyre irányul, hanem arra, hogy hogyan irányítsuk életünket Isten felé. A cselekvés területéről a lét és a szabadság területére való eltolódással kapcsolatban talán a Szentlélekre kell hivatkozni; ez gyakran kifejezettebb, mint a Fiúra, Jézus Krisztusra való hivatkozás. Ma mielőtt Krisztus életét, megtestesülését pontosabban megfogalmaznák, Istennek az emberben való jelenlétét mint a szabadság transzcendens forrását hangsúlyozzák. Talán a lelki élet egy ontologikusabb szemléletéről beszélhetünk: arról van szó, hogy Isten elgondolása szerint legyünk, mielőtt még így vagy úgy cselekednénk. Ennek a kezdeti felfedezésnek a kibontakozása szabja meg a betöltendő küldetést. Az Istennel való kapcsolat megelőz minden, az intézmény keretében vállalandó tevékenységi feladatot. b. Isten és az ember közötti viszony elsődleges jellegéhez csatlakoznak az emberre vonatkozó meglehetősen tiszta elgondolások illetve feltételezések. Istenről főleg annak transzcendens voltában, szuverén szabadságában alkotnak fogalmat; gyakran a Szentlélekkel kapcsolatban, aki „ott fú, ahol akar“. Isten tevékenysége abszolút értelemben megelőzi az ember cselekvését. Isten kinyilatkoztatja önmagát, Isten odaadja önmagát, Isten beszél, Isten eljön: habozás nélkül használják ezeket az igéket, méghozzá jelen időben. A csendnek, olykor félelemnek egy bizonyos szakasza után határozottan meg akarják vallani, hogy Istené a kezdeményezés. Az Atya hív, a Fiú jön felénk, a Lélek ihleti szabadságunkat. A lelki megkülönböztetés gyakorlatát minden félelem nélkül végzik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megfelelő okosság nélkül teszik ezt. Ha ugyanis az ember így állítja Isten jelenlétét, legtöbbször azt sem felejti el, hogy egyedül Isten vizsgálja a veséket és a szíveket, és hogy Isten országa kisiklik a pusztán emberi elgondolások köréből. Isten elsődleges tevékenységét elsősorban az emberben, vagy még pontosabban az emberi bensőségességben, és nem annyira a világban ismerik fel. A megkülönböztetés az ember mélységeinek vizsgálatára hívja a mai embert. Ebből a szempontból a pszichológia felfedezései egybeesnek a mai lelkiség irányzataival: az embert nem lehet lefokozni, az ember kimeríthetetlen. Semmi emberi nem korlátozhatja az embert. Az ember nyitott a Végtelen felé, az ember az Abszolútumra vágyik. Az ember benső világának ezeket a mélységeit meglehetősen drámai perspektívában szokták felfogni: gyakran beszélnek sérülésekről, traumákról, fájdalmas emlékekről. Taizének és a karizmatikus megújulásnak is ez a sajátos nyelvezete. Nem az a lelki ember, aki biztos önmagában és szabadságában, hanem inkább az a nyugtalan, törékeny lény, aki felméri szabadsága korlátozottságát. Harcolnia kell, a belső csaták állapotában él. A megkülönböztetés, mielőtt békével töltené el az embert, felszínre hozza ennek a harcnak az elemeit: mi jön Istentől, mi származik az embertől és végül mit lehet ördögi behatásnak mondani. A lelki életet gyakran úgy is vizsgálják mint az embert 19
