Szolgálat 68. (1985)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Krisztus egyháza Ázsiában

a technikai haladás élén járó országban ugyanúgy vonzza Jézus az embereket, mint mindenütt a világon. Az elmúlt két évben sokszor volt meg az örömöm, hogy japán hitújoncaim az én kezem által születtek újjá „vízből és Szentiélekből“ a keresztség szentségében. Amikor egyszer a keresztségi szertartás alatt három kérdésemre: „Hiszel-e a mindenható Atyaistenben?“ „Hiszel-e egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban?“, „Hiszel-e a Szentiélekben?“ szemét rám emelve mondta nagy meggyőződéssel a 17 éves középiskolás fiú és a 65 éves nagypapa, a 21 éves egyetemista lány és az 50 év körüli háziasszony, a 60 éves orvos és a 25 éves munkás a többiekkel együtt: „Hiszek!“, akkor én is éreztem, tapasztaltam, hogy ma is él az Isten, ki meghív bennünket Fiának „dicsőséges országába“ (Uessz 2,12).

Keresztény teológia és lelkiség Ázsiában

A II. Vatikáni Zsinat óta a katolikus teológia egyik alapvető feladata az in- kulturáció megvalósítása. Vagyis, végre ráébredtünk arra a tényre, hogy a görög-római kultúrán alapuló nyugati kultúra nem az egyetlen, és a kereszténység nincs sem ehhez, sem más kultúrához kötve. Ugyanakkor azonban szükséges, hogy a kereszténység minden kultúrát áthasson, minden kulturális kincset magáévá tegyen, semmit le ne romboljon azokból az értékekből, melyeket a teremtő Isten és a mindenütt működő Szentlélek a világ valamennyi népében megérlelt. Ellenkezőleg: fejlessze tovább ezeket a talentumokat, és foglalja össze az Atya, Fiú és Szentlélek szeretetegységébe.

Ezt az inkulturációs elvet persze már Ricciék is képviselték, de csak napjainkban lett az Egyház hivatalosan elfogadott álláspontja. Ezért se szeri, se száma azoknak a könyveknek és dolgozatoknak, melyek ennek az inkulturáció- nak a szükségességét hangoztatják. De sokkal nehezebb feladat az inkulturáció konkrét megvalósítása. Hiszen sem a szinkretizmust, vagyis a kereszténység és más vallások egybekeverését nem akarjuk, sem a kereszténység lényegének megmásítását. A nemzetek sajátos kultúrkincseinek keresztény mázzal való bevonása sem lehet célunk. Ha visszagondolunk arra, hogy mennyi nehézséggel, harccal, küzdelemmel, tévedéssel járt az Izrael népében született kereszténységnek a görög kultúrába való átültetése és mennyi egyházatya fáradhatatlan munkájára volt szükség, akkor nem türelmetlenkedünk az inkulturáció kérdésében, de nem is elégedünk meg felületes szólamokkal.

Ázsia keresztényei természetesen tudatában vannak az inkulturáció fontosságának és szükségességének, és — bár óvatosan — igyekeznek megvalósítani. Döntő fontosságú lesz az inkulturáció szempontjából az a tény, hogy ma az ázsiai egyház vezetői: bíborosok, érsekek, püspökök, szerzetes-tartományfőnö- kök és főnöknők, újoncmesterek és mesternők, hittudományi főiskolák és papneveldék vezetői stb. szinte kivétel nélkül ázsiaiak. Ugyanis a Riccihez hasonló egészen kivételes zseniktől eltekintve, csak olyan emberek lesznek képesek

29