Szolgálat 68. (1985)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Az európai egyház
Pillantás a jövőbe Aki a katolikus hit alapján áll, nem kételkedik abban, hogy az Egyház ezután is meg fogja találni az új életformát. Ebben az európai ember, — mint az Gr, és az Istentől támasztott apostolok követője —, élheti az evangéliumi tanítást „sok nehézség ellenére a Szentlélek örömével“ (vö. 1Tesz 1,6). Optimizmusra bátorít a történelem tanúsága is. Az európai egyház nagyobb válságokat is átélt (gondoljunk pl. a gnoszticizmus krízisére, a reformációra, vagy a felvilágo- sultság korának vallási közömbösségére). Sőt, azt lehetne mondani, hogy az Egyház rendes életformája az alapjait megrázó válságokon fakadó új virágzás. Az utolsó fél évszázad emlékei csak megerősítik ezt a derűlátó várakozást, ötven esztendővel ezelőtt, az európai értelmiség körében sok meggyőződéses híve volt a liberális tőkegazdaságnak, és több ideológia mély hatást gyakorolt széles tömegekre. E sorok írója látta még Nürnbergben és Rómában a jól szervezett tömegek lelkes felvonulását. Ezek a nagy áramlatok ma teljesen elveszítették befolyásukat. Viszont ma is, legfontosabb ügyüknek tartják milliók, hogy a föltámadt Krisztussal eleven egységben élhessenek. Ennek a lelkes kisebbségnek vitalitását száz esztendővel ezelőtt senki se merte volna megjövendölni. Más kérdés, hogy milyen lesz a jövendő Európa katolicizmusa. Az előző generáció érdeklődve olvasta Bangha Béla könyvét a „Világhódító kereszténységéről, mely azt javasolta, hogy okos tervezéssel előirányozva tervszerűen lehetne alakítani a jövendő kereszténység arculatát. Ez a felfogás végképpen elavultnak látszik. A trentói és az I. Vatikáni Zsinat nem tervbizottság volt. A XVI. és a XIX. század katolikus megújulása úgy jött létre, hogy a hit belső ösztöne új életformát fakasztott bizonyos, mély hitéletet élő egyéniségekben és csoportokban. Ez az életforma új krisztusképet, új egyházközösségi formát, új lelkiséget termelt ki magából. A jövő megsejtésének az útja nem racionális számítás, hanem az, hogy „akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak“ (Jel 2,17). Az engedelmes oda-hallgatás összegyűjti a Szentlélek mai korban érlelt gyümölcseit, és ezek alapján igyekszik a jövő fejlődés vonalát megsejteni. Nézetünk szerint ez a fejlődés arra utal, hogy az európai egyházban új lelkiségi irány fog kivirágozni. Ez a lelkiség lehetővé fogja tenni, hogy a hivő összeegyeztesse, egységes életformában élje azokat a látszólag ellentétes kívánalmakat, igényeket, hajlamokat, amik ma megosztják földrészünk katolicizmusát. Egy időben úgy tűnt, hogy a Charles de Foucauld és René Voillaume körül csoportosuló baráti kör hozza meg ezt az új lelkiséget. Ma mintha csökkenőben volna ennek a iránynak a vonzóereje. Az európai katolicizmus továbbra is figyelmesen hallgatja a korunkban élő szentek hangját. Üjra és újra fölteszi a kérdést: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk?“ 2 17
