Szolgálat 68. (1985)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Az európai egyház

más módon, pl. a báziscsoportok jelentőségének túlhangsúlyozásával, vagy akár szekta-szerű elhajlásával próbálják kielégíteni vallási életük közösségi igényét.

Zsinat-utáni Egyház?

A II. Vatikáni Zsinat 1965. dec. 8-án zárult le. Az egész világon megülik ennek az eseménynek huszadik évfordulóját, és igyekeznek felmérni, hogyan dolgozták fel az egyes egyházak a zsinati indításokat. Az európai közvélemény általában csalódást mutat. Egyik oka persze az, hogy túlzott várakozással tekintett a Zsinatra. Volt, aki XXIII. János pápa szavát az „új pünkösdről“ és az „új epifániáról“ (AAS. 54, 1962, 69) úgy magyarázta, mintha az lett volna a Zsinat rendeltetése, hogy az Ószövetség és az Újszövetség után megnyissa az üdvrend „harmadik korszakát“. Ettől a teológiai szempontból abszurd gondolattól eltekintve, a kiábrándulás két, merőben ellentétes okra vezethető vissza.

Az egyik felmérés úgy ítélkezik, hogy az európai egyházakban, a központi egyházkormányzat fékező hatása alatt, kialudt a Zsinat megújító lendülete. Hogy csak egy sokat emlegetett példát idézzünk: a Zsinat elismerte és védelmébe vette a helyi egyházak különbözőségét és sajátos hagyományait (Lumen gentium, 13). Helyesnek tartotta, hogy mindegyik őrizze meg sajátos egyházfegyelmi berendezését, liturgikus szokásait, teológiai és lel kiségi örökségét (Lumen gentium, 23). Követelte, hogy a rész-egyházak ápolják sajátos hagyományaikat (Ad gentes, 22). Ezzel szemben, — így hangzik a vád - a Zsinat utáni gyakorlat, néhány oktalan túlzás orvoslásának ürügye alatt, igyekezett ismét csak uniformizálni az Egyházat. A Zsinat elismerte, hogy a véleményszabadság és a kutatás szabadsága feltétele a kultúra virágzásának (Gaudium et spes, 59). Ennek ellenére úgy tűnik, hogy több népszerű teológus megrend- szabályozása címén megint csak egy teológiai iskola felfogását akarják ráerőszakolni a Világegyházra.

Ez a vád feltételezi, hogy a katolikus tanítás és gyakorlat fejlődése olyan egyenes vonalon haladó folyamat, melynek egyre jobban el kell távolodnia kiindulási pontjától. Jelentős gondolkodók, mint pl. C. Geffré, ki is mondották, hogy míg a Zsinat még a hagyomány egységében igyekezett az újításokat megvalósítani, most éppen a Zsinat szelleme követeli meg tőlünk, hogy túllépjük ezt az álláspontot, szakítsunk a hagyományokkal, és gyökeres változásokat léptessünk életbe. A haladás jellegzetes modellje a létra volna, mely egyenesen vezeti mindig magasabbra azt, aki használja.

A másik elmarasztaló ítélet szerint az európai egyház azzal árulta el a Zsinat szellemét, hogy lényeges pontokban túllépte a Zsinatban világosan megszabott határokat. A Zsinat kimondotta, hogy a nyugati liturgiában maradjon meg a latin nyelv használata (Sacrosanctum Concilium, 36. és 54. pp.); az utolsó húsz esztendő teljesen elfeledkezett a latin liturgikus szövegekről és énekekről. A Zsinat hangsúlyozta, hogy a katolikus és a nem-katolikus „egyházak“

15