Szolgálat 68. (1985)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Az európai egyház

az Egyház látható fejei, tanítók akkor is, ha nem tanultak, mesterek akkor is, ha nem kiváló egyéniségek. Látszólag, ez a dogma meghatározza, hogy a katolikus Egyház közösségi élete szükségképpen tekintélyi alapon álljon. Ez a felfogás téves. Abból, hogy valakinek van hatalma, nem következik, hogy lépten- nyomon és pedig másokra való tekintet nélkül használnia is kell a hatalmát. A családapának sajátos szerepe van a családban, de tekintélye nem semmisíti meg a családanyának sajátos szerepét és kezdeményező feladatát. A plébános pásztor, de azért még a hívek (férfiak és nők) nem „juhok“. Beleszólásuk van az egyházközség életébe. A pap a püspök segítője, de kívánatos, hogy a papi testületnek is legyen szava az egyházmegye életében. A pápa a püspökök testületének vezetője, de a püspök mégsem csak a pápa elhatározásainak kivitelező szerve. Ha a „lelkipásztori levelek“ (1-2. Tim, Tit) hangsúlyozzák a tekintély szerepét, az evangélium néhány kifejezése mutatja, hogy ez a modell még kevésbé lehet egyetlen ideál az Egyházon belül, mint az Egyházon kívül (vö. pl. Lk 22,24-26). Az Egyházban alkalmazott vezetési stílusra mindig befolyást gyakorolt a kor csoportszervezési gyakorlata. Az ősegyház szervezete hasonlított a diaszpórában élő zsidó gyülekezetekére. A középkor „egyházfejedelme“ a feudális hűbérurak stílusára emlékeztetett. Az újkor egyházkormányzata nem egy közös vonást mutat fel az európai nemzeti államok bürokratikus berendezésével (a római kongregációk a minisztériumok rokonai, a püspökök szerepe gyakorlatban, minden elvi fenntartás ellenére, a megyefőnökök [prefektusok] alakját juttatja eszünkbe).

Korunkban az Egyház közösségi élete kimondottan tekintélyi alapon áll. Ez bizonyos idegenkedést kelt az európai átlagemberben. Ennek a földrésznek a közvéleménye ugyanis, a második világháború óta, a „demokratikus" vezetést magasabbrendűnek, a „felnőtt“ emberiség igényeihez egyedül méltó közösségi életformának érzi. Nagyon sok gondolkodó azon a véleményen van, hogy kívánatos volna, ha az Egyházban, a vezetők isteni küldetésének és hatalmának elismerése mellett, a testületi önrendelkezés nagyobb teret kapna. Csakhogy eddig nem sikerült ennek a követelménynek eleget tenni. Ahol ön- kormányzati szerveket léptettek életbe, azok nagyrészt felelőtlen ellenzékieskedésben gyümölcsöztették befolyásukat. Ahol a vezető tartózkodott hatalma gyakorlásától, űr keletkezett, amit nem egyszer hívatlan elemek hatalmaskodása töltött ki. Valószínűleg csak akkor talál az Egyház új, korszerű közösségi életformát, mikor az engedelmesség egyoldalú sürgetésében felnevelkedett, és csekély csoportöntudattal rendelkező nemzedéket felváltja egy másik, felelősségre nevelt, magát az egyházi közösséggel jobban azonosító generáció. Nem csodálkozhatunk, hogy addig az egyházi élet bizonyos individualizmusra hajlik. Hiszen, ha egy bizonyos számú személy véletlenül ugyanabban a félórában, ugyanabban a templomban hallgat misét, azzal még nem válik élő közösséggé, ha nem éli meg viszonyuk közösségi jellegét, mint a kinyilatkoztatás és a természetfeletti valóság követelményét. Kézenfekvő dolog, hogy a hívők

14