Szolgálat 68. (1985)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Az európai egyház
Az európai egyház belső élete a háborút követő évtizedekben több szempontból elmélyült. A legfeltűnőbb haladást az imaéletben figyeljük meg. Közvetlenül a háború után a monasztikus ideál vonzóereje hozott belső megújulást. A hatvanas években ez a befolyás gyengült. Viszont a liturgia reformja következtében széles rétegek nem csak „misét hallgatnak": tevékeny részt kezdettek venni a liturgiában. Nő azoknak a laikusoknak a száma, akik napjukat a zsolozsma bizonyos részeinek imádkozásával szentelik meg. Meglepő visszhangra talál a keleti egyház néhány hagyománya, pl. a „Jézus-imádság“. A Szentírás és a liturgia ismerete sok hívőt segített abban, hogy bizonyos affektiv személyes imában keresse és élje az Istennel való egységet. Különösen a közösségben végzett, hosszú személyes imádság gyakorol jelentős vonzóerőt, gondoljunk csak a katolikus karizmatikus mozgalom terjedésére. A belső életre, a vallásos élményre, az Istennel való egységre törekvő megújulás sürgetői nem egyszer rámutatnak arra, hogy Krisztus Urunk földi életében szinte semmit sem tett a társadalmi rend megváltoztatására, az anyagi jólét gyarapítására, a termelés fejlesztésére. Az egyletező, a statisztikai kimutatásokban, az intézmények növekedésében és hatalmában tetszelgő lelkipásztori irány pedig rendesen az egyháztörténelem sötét évszázadaiba vezette a hivők közösségét. A „függőleges" dimenziónak ez a tudatos és lelkes kihangsúlyozása alapjában véve meglepő jelenség, hiszen a szakteológia az utolsó évtizedekben tudatosan elhatárolta magát az „épületes" megfontolásoktól. Nem egyszer élesen bírálta a hagyományos formákat, melyekben a vallásos érzés a múltban testet öltött. Az egyházi „hatóságok“ pedig nem egyszer bizalmatlanul figyelték a „karizmatikus“, „lelkiző" mozgalmakat. A befelé fordulás, a fölfelé néző életforma spontán módon, belső szükségletként virágzott ki az egyházi életben. Egy másik, a keresztény megújulást éppen olyan erélyesen sürgető mozgalom perbe száll ezzel az „intimizmussal". Senki se tarthat egyszerre két különböző dolgot a jelen pillanat legsürgősebb követelményének, mondják a keresztény élet „horizontális“, a világ felé táruló irány hívei. Nem abban él az Isten, aki elszigeteli magát a világ szükségleteitől, hanem aki a teremtő Isten szakadatlan munkálkodásának tevékeny eszköze. Nem az találja meg az élő Krisztussal való egységet, aki a köldökét nézi, hanem aki az éhező, szomjazó, hajléktalan és a társadalom peremére sodort embert igyekszik megváltani. Az igazi imádság a világot építő munka. Aki csak a jó szándék tisztaságáért aggódik, és mellékesnek tartja, hogy jó szándékú fáradozásának van-e gyümölcse, hűtlen a szeretet parancsához, mert a maga tökéletességét és nem a felebarát javát keresi. Az evangelizáció nem csak igehirdetés; lényeges eleme az is, hogy a világ Istennek az evangéliumban megnyilatkozó akarata szerint alakuljon. A gyakorlati tennivaló szempontjából, az áramlat ismét megoszlik. Egy, a hagyományos programokhoz közelebb álló irányzat azt tartja föladatának, hogy 10
