Szolgálat 67. (1985)
Tanulmányok - Walter Kasper: Papi lét és küldetés
ménnyel vállalják életük sötét titkát. De akkor is, amikor áttörik szokásaikat, egymásnak megbocsátanak s önzetlen szeretetben, hűségben megnyílnak. Valószínűen a mi hibánk, hogy nem ismertük fel a modern ember Isten—megtapasztalásának új formáit, vagy ezeket még nem fogalmaztuk meg kellően. Mert ha nem lennének ilyen tapasztalatok, akkor az ember visszafejlődött volna leleményes álattá. Az ember titka ugyanis végeredményben Isten titkán alapszik. Csak akkor illeti meg az embert önrendelkező, s másoknak aló nem vethető méltóság, ha egy végső, mind magától, mind másoktól elkülönített Titokba torkollik. Tételünkre ma már felsorakoztathatunk egy negatív bizonyítékot. A vallásosság elvesztésével lépést tart az elidegeníthetetlen emberi méltóság érzékének sorvadása. Az embert, születésétől a haláláig csak tárgyként kezelik. Nem véletlen a mai követelmény, hogy számoljuk fel Nyugat emberről vallott mítoszát és temessük el „a vénülő Európa emberi méltóságérzékét“. Ezért a jövőben sem szűnhetünk meg Istenről beszélni, valóságáról tanúskodni. Sőt az eddiginél sokkal érthetőbben kell tennünk. Az emberhez méltó emberi lét és társadalom egyetlen útja: visszatérni Istenhez és újból tisztelni öt! Cselekedjünk papokként A látás és ítélet a cselekedethez vezet. A vallás és társadalomtörténet általánosan elfogadott tétele: minden társadalomnak szüksége van a transzcendencia intézményes jeleire. Látható módon képviselik a közösség számára a mindent egybefogó, értelmet teremtő isteni távlatot. Egyúttal megteremtik, szavakba és szimbólumokba foglalják a közösség életéhez nélkülözhetetlen általánosan elfogadott alapot. Történelmi szinten új, még alig száz éves a próbálkozás, mely a társadalmat ateista vagy vallásilag közömbös alapokra akarja építeni. Tűzpróbáját még nem állta meg. Hirdették, hogy a szekularizáció haladásával a vallásosság hamarosan kihal. Evvel ellentétben látjuk, hogy a vallásosság nemcsak nem tűnt el, hanem gyakran pont ott ébred új erőre, ahol leginkább törekszenek eltüntetésére. A tudomány és a politika tehetetlen, amikor az élet értelmét keressük a halál és a vétek láttára. Csak a vallás képes feleletet nyújtani. Téves lenne, ha a túlvilággal akarnánk vigasztalni ott, ahol emberileg segíthetünk. De kilátástalanná válik az evilági élet, ha a túlvilágot pusztán vigasznak tekintjük. Egyébként, mi vigaszuk lenne az emberileg vigasztalhatatlanoknak? Ki vigasztalná a rég elhunytakat, akik nem érhették meg a remélt szabad birodalmat? Vagy azokat, akik alulmaradtak, akiknek szinte semmit sem adott a sors? De még a sikereseknél is, mennyi kikerülhetetlen szenvedést találunk. Ilyen kérdések láttán kristályosodott ki a történelemben: szükség van a papi hivatalra. A jövőt tekintve sincs semmi kilátás arra, hogy társadalmunkban valaki más átvehetné ezt a feladatot. Csak a vallás és képviselői nyújthatnak itt értelmes feleletet. A transzcendencia intézményeit azonban főleg belülről fenyegeti veszedelem: könnyen összekeverik magukat a tőlük képviselt üggyel. Ettől a veszélytől a kereszténység sem mentes. Sőt, történelme óvatosságra inti, önkritikára szo7
