Szolgálat 67. (1985)
Könyvszemle - Hivatásokért (B. T.)
kesergéssé, a sikertelenség misztifikálásává, mások segítségére (szupervízió) van szükségünk, imádkoznunk kell. Külön fejezetben tárgyal a papok és a lelkipásztori tevékenységet végző laikusok viszonyáról. Egy másikban pedig a lelkipásztori illetékesség problémáját vizsgálja. Az utolsó 20 évben ugyanis mélyreható változáson ment keresztül a laikusok részvétele a lelkipásztorkodásban. A Német Püspöki Kar 1977-es rendelkezése rendkívülien elő- segítette, hogy a papok és laikusok együttes felelősségüknek tekintsék a krisztusi örömhír terjesztését. Nincs tehát fölé- és alárendelt viszony. Munkatársak, sajátos feladatokkal. Alapjában véve azonban mind a papnak, mind a világinak Jézus lelkületét és viselkedését kell elsajátítania. Vagyis segíteni kell az embereket, hogy mindenki szabadon megvalósíthassa igazi embervoltát. Elő kell mozdítani, hogy a letaposott teremtmény Jézus erejéből újra felegyenesedjék (84—88). Apróra váltva, ez a lelkűiét feltételezi, hogy szeretettel, de megmondjuk egymásnak az igazat, bátran viseljük saját korlátáinkat, egymásnak megbocsássunk, az imában Istenre bízzuk magunkat.... S ebben pap és laikus egyaránt közreműködhetnek. Az Egyház ehhez a tevékenységhez teremt keretet és nyújt eszközöket, mert saját erőnkből erre képtelenek vagyunk. Ennek az egységnek biztosítására van rendelve az elkötelezett és hiteles képviselő, a pap. A mai ember azonban nem a hivatali, hanem személyi-közösségi kisugárzás erejét értékeli. A szenteléssel kapott kegyelmet ezzel az „emberi illetékességgel“ kell ötvözni (134). Szent Ágoston „De catechizandis rudibus“ c. munkája jól érzékelteti, hogy az igazi hitoktatás már évszázadokkal ezelőtt is fejtörést okozott a lelkipásztornak (6. fejezet). A Bölcsesség 9,1-6.9-11-hez fűzött rövid elmélkedés zárja be ezt az igen érdekes és korszerű tanulmányt. Péteri András Hivatásokért Az egyházi szolgálat szentsége címmel jelent meg Hajdúkovón (YU) 1983-ban a tóthfalui lelkigyakorlatos-ház évi „kézikönyve“ (24 o.). Szigorúan biblikus alapon, szinte címszavakban mutatja be az isteni hívást, a kegyelem jelentőségét. A papság tevékenységét mint istentiszteletet és igeszolgálatot állítja elénk. De különbséget tesz a szolgálati papság: pápa, püspökök, papok és szerpapok, valamint a papi nép és szolgálataik között. Az utóbbiak a tökéletesség mindenkire kötelező útját járják alázatban és szeretetben. A különleges ösvény viszont a papi és szerzetesi: a szegénységen, tisztaságon és engedelmességen át vezet Isten megdicsőítésére. — A kiadvány élesen lát és rövidsége, vázlatossága ellenére, vagy éppen ezért, meglepően világos. Pósa László: Az aratni való sok... Agapé, Novi Sad (YU) 1983 (32 o.). A pályaválasztás előtt álló fiúkhoz és lányokhoz szól. Abban szeretné őket segíteni, hogy ne homokra, hanem „vasbetonra“ (Istenre) építsék életüket, bármilyen életutat választanának (család, szakma, papság, szerzetesnői hivatás). Soha se tévesszék szem elöl: Isten fiai és leányai! „A hivatás — írja a szerző — azt jelenti, hogy megtaláljuk Istent és önmagunk teljességét Istenben“. A papi és szerzetes-szerzetesnői hivatás is azt szolgálja, hogy „önmagával betöltse az ember egész leikét“ a meghívó Jézus. A pap egyébként a szentmise bemutatója, ezért „kenyérként kell odaajándékoznia magát“. A hivatás előfeltételei: az egészség és a vallásosság. Kibontakoztatásának eszközei pedig az ima, szentségi élet, a vallásgyakorlás ápolása, de a lelki vezető sem nélkülözhető. A kiadvány két levelet is kézbesít a szülőknek. Az egyik azokhoz szól, akik „nagyon-nagyon szeretnék, hogy fiuk pap legyen“, és kéri őket: „Ne kényszerítsétek rá saját álmaitokat, vágyaitokat!“ A másik levelet azon szülőkhöz intézi, akik „hevesen ellenzik, hogy lányuk a szerzetbe menjen“. Figyelmükbe ajánlja, hogy gyermekük „sorsa, jövője, boldogulása forog most kockán“. Végül bátorítja a füzet a fiatalokat: „A jövőben nem egyedül kell papnak, szerzetesnek, kereszténynek lenned, hanem a kölcsönös szeretetben társaiddal eggyé forrva, s köztetek Jézussal.“ 89
