Szolgálat 67. (1985)
Eszmék és események - Prófétai bátorság (Farkasfalvy Dénes)
örülök, hogy családos emberként részt vehetek az Egyház igehirdető feladatában. Kívánom, hogy mindinkább tudatosuljon a szolgálati és az általános papság közötti helyes kapcsolat. Ekkor tölthetjük be azt a küldetést, amit Krisztus hagyott ránk: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig“ (Mt 28,19-20). L. K. PRÓFÉTAI BÁTORSÁG Ma, amikor a papi életben a „prófétai“ hivatásról sok szó esik világszerte, érdemes lenne többet tanulmányozni a prófétaság élményét, főképpen ahogy az ószövetség prófétáinál megnyilatkozik. Keveset, túl keveset tudatosítjuk, hogy a prófétaság az ószövetségi időkben intézmény volt, mert aránylag kevés világos emlékünk maradt a próféta-közösségek életmódjáról, szerepéről, működéséről. Ha az ószövetségi szövegekben a próféták „csapatairól“ olvasunk, nem tudjuk, hogy éneklő-táncoló „dervisekre“ vagy szerzetesekre gondoljunk. De minden bizonnyal a híresebb szentélyek mellett a királyság idejében próféta-csoportok éltek, akiket nemcsak a hívősereg, hanem a szentélyek fenntartói (legalábbis királyi szentélyek esetében), maga az uralkodó tartott fenn. Amolyan „királyi kolostorok“ voltak s ezért az uralkodó joggal elvárta tőlük saját politikai vezetésének vallásos alátámasztását. Talán legismertebb az a kifejezés, amit a Királyok első könyvében olvasunk Baal négyszázötven prófétájáról, akik „Izebel“ (Aháb király pogány feleségének) „asztaláról ettek“ (1 Kir 18,19) — azaz a királyi udvarból kapták ellátásukat. Ezt a háttért kell figyelembe vennünk ahhoz, hogy megértsük a prófétai hivatás krízisét, amikor Izraelre és Júdára nehéz napok jönnek, és az Úr magányos prófétái nemcsak egy korrupt világgal és korrupt kormányzattal, hanem a hivatalos próféták korrupt csoportjaival szembesülnek hivatásukkal: az Isten üzenetét kell bátorsággal hirdetniük. Azt a szót, amely nincs ínyére a hallgatóknak, de amelynek kimondására hivatásuk folytán kötelezve érzik magukat. A kevéssé ismert Mikeás próféta könyvében találunk egy hallatlanul erőteljes szöveget (3,5-8), amelyben a magányos próféta a kortárs-prófétacsopor- tok fölött mond ítéletet. Először a költői szöveg fordítását hozzuk, majd néhány magyarázó megjegyzéssel bízzuk az olvasóra, hogy elmélkedjen róla a saját ihletettsége alapján: (5) Ezt mondja az Úr a prófétákról, akik tévútra viszik népemet: „Amíg a foguk harapnivalót kap, békeszózatot intéznek, de aki nem tömi a szájukat, az ellen szent háborút hirdetnek.“ 77
