Szolgálat 67. (1985)

Tanulmányok - Jean-Marie Lustiger: „Szívem szerinti pásztorokat..."

Az ember küldetése ugyanis isteni. Nemcsak a teremtésben van meg a helye, hanem isteni szerepet kap a Teremtő munkájában is. Az egész üdvösségtörténet a legradikálisabb hivatásként állítja elénk a házasságot: arra rendeli az embert, hogy Istennel közösségben, szentül élve, itt a földön eszköze legyen Isten országának. A megváltás művében ugyanis Krisztus, „az új Ádám“ ismét megvilágítja azt, amit az ember bűne és a halál bélyege állapotunkban elhomályosított. Visszaadja az ember eredeti állapotának dicsőségét.

Krisztus papságának egyik gyümölcse, hogy a házasság visszakapta teljes és tökéletes méltóságát. A megváltás művének egyik megnyilvánulása, hogy résztvehetünk Krisztus kiengesztelő tevékenységében — testvéreink szolgálatára. Amikor tehát olyanokat szentelünk pappá vagy diakónussá, akiket Isten már előbb a házasságra hívott, akkor a megváltói tevékenységnek ezt az oldalát emeljük ki. Kétségtelen, hogy a latin egyházban még nem fogtuk fel, mit is jelent ez az új álláspont a katolikus papság mivoltával kapcsolatban.

Mindazonáltal kísérjünk figyelemmel néhány fontos szempontot, jóllehet az egyházjoghoz tartoznak. A keleti egyházban vaióban állandó gyakorlat, hogy szigorú időrendet őriz meg a hivatás és a kötelességvállalás időpontját és színvonalát illetően. Időrendben feltétlenül elsőbbsége van a házas vagy szerzetesi állapot választásának (abban az értelemben, amelyben már előzőleg meghatároztam). Csak ezután szentelhet a püspök, - ha jónak látja - egy már nős embert vagy szerzetest pappá. Miután azonban az egyház felszentelte az iJletőt az se vissza nem léphet, se élete állapotát nem teheti új választás tárgyává, így a szerzetes, aki pap vagy diakónus lett, már nem nősülhet meg: az egyház szolgálata vált élethivatásává. Minden hivatás a Szentlélek ajándéka az egyház szolgálatára: az is amellyel valaki testvéreinek kinyilvánítja az őket összegyűjtő Krisztus jelenlétét és működését. Aki erre kapott küldetést, az tudatában van, hogy felszentelése mintegy megpecsételte eredeti választását. Feladata a kereszt, és komoly visszavonhatatlan vállalkozása, hogy Krisztust jelképezze. Attól kezdve az előző és teljesen egyéni szabadsággal választott életforma örökre megpecsételt állapottá válik.

Ebben az összefüggésben a szerzetesi, illetve a házasélet tisztán karizmatikus szempontja és az Istentől akart kifejezett egyházi szolgálat kölcsönösen megerősítik egymást. Végleges jelleget kap az, ami előzőleg bizonyos határok között megváltoztathatónak tűnhetett fel. Ezt a megállapítást megerősíti még egy másik jelentős pont is: Ha a keleti egyházban egy nős pap elveszti élettársát, nincsen joga újra megnősülni. A házassági fegyelem az egyházi rend felvétele által ugyanis új jelentést nyert. A papság és különösen a püspök papsága Krisztus személyétől kapja értelmét: ő pedig az egyház jegyese, akinek az egyház egyetlen és örök jegyese. Ezáltal a házassági hivatás a pap részére mintegy prófétai jellé válik. Magában foglalja az egész egyház misztériumát, ami végérvényesen megmásíthatatlan az özvegységben is.

Ezeket a szempontokat csak azért említettem, hogy kihangsúlyozzam: az a tény, hogy a keleti egyház gyakorlatában nős vagy nőtlen embert szentel40