Szolgálat 67. (1985)

Tanulmányok - Teleki Béla: Pap az élet kohójában

ki bizonytalanságunkat, vagyis: hogyan fői papi mivoltunk az élet kohójában, öltöztessék be a szó köntösébe saját érzelmeiket maguk a papok. Halljunk néhányat.

„Nincs időm lelkipásztorkodni, az emberekkel foglalkozni — sírja el bánatát három falu egyetlen papja. Az egyik sekrestyésem szememre is vetette: Furcsa figura maga! Pontosan érkezik, gyóntat, misézik és elrohan. Igaza van. Nincs időm az emberekkel beszélgetni. Miért nem igénylem a civil segítséget? - Félek! Azt hiszem könnyebb, ha magam vagyok a plébános“.

Természetesen minden újtól és újszerűtől félünk. Normális emberi reakció ez, talán önvédelem is. Ki kellene lépnünk abból, amiben jól, biztonságosan éreztük magunkat, aminek kimenetele is megszokott. Kezdjek valami újat, amiről nem tudom, képes vagyok-e rá, mi lesz az eredménye?! Ez igazán hősiesség. Lehet, hogy ez a félelem késztet, hogy bástyázzam el magam „hivatali teendőim" mögé: pontosság, mise, rohanás. Más kérdés: könnyebb lenne egyedül? Embere válogatja. Egy bizonyos: az ősi népi bölcsesség szerint „Több fej, többet tud; több szem, többet lát; több kéz, többet bír!“ Talán még az sem lenne baj, ha úgy tekintenél a laikusokra, mint saját szemeidre, kezeidre. Általuk többet látsz és több helyre elérsz!

„Az Egyház mi vagyunk címszó alatt sok minden megváltozott. A plébánián önkéntes kisegítőként vagy állandó munkaerőként működnek laikusok. Nekik imponál, de engem zavar. Ha ők mindent elvégezhetnek, mi az én feladatom? Ki vagyok én, a plébános? Kártyavárként omoltak össze régi elképzeléseim papi mivoltomról. Hogy érzem magam? Ez senkit sem érdekel!" — önti ki lelkét egy paptestvér.

Milyenek voltak az „összeomlott" elképzelések? Ha csak a társadalmilag meghatározottak mutatkoztak szükségtelennek, hálát is adhatunk érte Urunknak. Kár lenne viszont, ha a Krisztus mintájára alakított papkép is a „kártyaromok“ alá kerülne. Talán megkérdezhetnénk önmagunkat: Érdekel-e paptestvérem lelki világa? És a velünk együttműködő laikusok? Hogy érzik ők magukat? A válasz keresésénél segíthet a következő néhány kijelentés: Plébánosom nem fogad el. A papok nem adnak szabad kezet a munkában. Semmiben sem kapok tanácsot, de miután valamit megcsináltam, következik az éles kritika. Nem, nem szenteltetem magam diakónussá, mert hiányzik a testvéri lelkűiét a papságnál.

„Ha már segíteni akarnak a laikusok — mondja egy másik pap —, miért nem állnak közénk. Vállalják a nap hevét is! Könnyű siker a vasárnapi misén megragadni a híveket .gyönyörű' beszéddel. Bizony, rajtakaptam magam, hogy irigylem őket. Az az érzésem, jobban kedveli a nép a laikus munkatársakat, mint papjait. Állítólag szebben keresztelnek és szebben prédikálnak. Lehet, hogy én mór belefáradtam. Azt is furcsálom, hogy a laikusok mindent megtehetnek, de meg is házasodhatnak. Hát csak a cölibátus tesz engem pappá?"

21