Szolgálat 67. (1985)

Tanulmányok - Teleki Béla: Pap az élet kohójában

delkezései. Természetesen az utóbbiak sem keletkeznek légürés térben, hanem a mindennapi élet ernyője alatt születnek.

a) Társadalmi változások

A múlt vagy múló társadalom egyik tartópillére a tekintély túlhangsúlyozása. A király, főúr, pap, családfő ..., az adott társadalmi szerephez kötött és velük megjelenő tekintélyek. Az a puszta tény elégséges volt, hogy egy férfi reverendát viselt s már örvendhetett is a köztiszteletnek. „Amit én mondtam, az szent volt“ — közölte egy kilencvenéves lelkész. Egyébként is a plébánost tekintették a falu, sőt a város legtanultabb emberének. Ez a tény is mások fölé emelte öt.

Napjainkban a tekintély vajúdik és egyáltalán nem egyértelmű. Azért ma is létezik, mert nélküle nincs társadalmi élet. Esetleg a formája, színe más. így az uralkodási formák demokratizálódnak, a pap, a családfő, szülő tekintélye pedig elbizonytalanodott és igen gyakran legalább is megkérdőjelezett. A pap szerepének jelentősége nem magától értetődő. Községében nem ő a legtanultabb ember, vagy ha tényleg még az is lenne, a teológiai tudományok sokhelyütt leértékelődtek. Papjaink tekintélyi minősége nem biztosít szilárd létalapot. Ehelyett elbizonytalanodottak, sokszor a mellőzöttség, jelentéktelenség, sőt megalázottság érzésével vergődnek.

A régi, átfogó közösségi keretek (falu, egyházközség, család) széthullottak a társadalmi változások hutlámcsapásai alatt. Nem ritkán maga a közösség is megszűnt. Helyét elfoglalta „a tömeg“. Gondoljunk pl. a faluközösségekre, ahol mindenkit ismertek vagy a nagycsaládokra, ahol több generáció támaszkodhatott egymásra. Egy faluban lakni, egy nagycsaládhoz tartozni önbizalmat adó dicsőség volt. Néha még gazdasági erőt is jelentett. Ezzel szemben fal- vaink sokszor csak a népsokaság lakóhelyei. Családjaink tömegíakásokban élnek. A közösség hiánycikk, tünete az elmagányosodás. Sajnos, általában. Helyenként a papot hatványozottan terheli: kiegészül elzártsággal, kizártsággal és megbélyegzettséggel. Nagyon magára maradt tehát a pap is.

Igaz, az elmagányosodás nyomába lopakodott serényen a reménysugár: a közösségi formák és közösségi életstílus keresése. A pap viszont úgy véli, ő mindig a közösség embere volt. Működési területe is „az egyházközség“. Azért hívták így, mert benne élt az egyházi közösség. Talán éppen ezért, s részben a „nehézkesség törvénye“ kapcsán, a feltűnő új formák és közösségi kezdeményezések (bázisközösségek, családfürtök, lelkipásztori tanácsok; liturgikus, kateketikai s más bizottságok) elbizonytalanítják. Miért nem jó az eddigi forma és stílus? — kérdezi. Talán rossz a kérdés. Létezik egyáltalán vagy legalább is jelent valamit „az eddigi“? Okos, ha a fejlődés útjába állok? Egyáltalán, vissza lehet vagy szabad fordítani a történelem kerekét?

18