Szolgálat 66. (1985)
Tanulmányok - Puskely Mária: Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet
Az első napokban megkérdezték többek között, milyen vértanúsággal szeretnék meghalni. „Mindegyik tetszik, de legjobban a szeretet vértanúsága.“ Meg hogy melyik szentet szeretem a legjobban. „Szent Teréz Anyánkat, mert ő a szeretetbe halt bele.“ Germaine anya, aki mindössze tíz évvel volt idősebb nálam, igen nagy belső szabadságra nevelt. Kövessem a Szentlélek ihletését, gyakran csak ezzel bocsátott utamra. Repültek a hónapok, boldogságom nem ismert határt. December 8-án kaptam meg a Kármelhegyi Boldogasszony sarut- lan nővérei egyszerű ruháját. A mennyországban éreztem magam. Megvallottam perjelnőmnek, alig tudom a rám zúduló kegyelmeket elviselni. Alig telt el azonban néhány nap, ismeretlen szorongás, aggályok, sötétség vett birtokába. Alig tudtam megküzdeni érzékenységemmel, pedig azt hittem, már régen legyőztem ezt az alaphibámat, az imában pedig, amely eddig mindig az öröm és erő forrását jelentette, csak unalmat és keserűséget találtam. „A kármelita olyan lélek — mondogattam magamnak a legsötétebb órákban —, aki a Megfeszítettre tekint szüntelen.“ Hányszor egyesültem Urunk getszemáni kínjaival! Lassan, haladtam, amikor repülni szerettem volna! Át kellett élnem a jóra való teljes tehetetlenségemet, meg kellett tanulnom, hogy a sivatagban járjak és feltétel nélkül bízzak Jézus vezetésében. Aggodalmaim a fogadalom előtti lelki- gyakorlatban a tetőpontra hágtak. Kételkedtem hivatásomban. Elöljáróim megnyugtattak, én pedig a nagy napot megelőző éjszakán, miközben a kóruson várakoztam a Jegyes érkezésére, megértettem, hogy a földön megkezdődött mennyországom, mennyország a hitben, szenvedéssel és feláldozottsággal Azért, akit szeretek. 1903. január 11-én, Urunk megkeresztelése ünnepén tettem le örökfogadalmamat. Minden beteljesedett, helyesebben megkezdődött, mivel a fogadalom csak hajnal; jegyesi életem mindennap szebbnek tűnt, ragyogóbbnak, mindennap jobban elborított a béke és a szeretet. A következő két év észrevétlen csendben telt el. Részt vettem a közösség minden munkájában, szolgálataiban, kezdve a nagymosástól a takarításon keresztül a főzésig. Állandó munkaköröm is volt: a portán segítettem — ez főképp ezer apró ügy elintézését, türelmes kibogozását jelenti —, továbbá a varrodában dolgoztam, a nővérek habitusait varrtam, foltoztam. Az ősi Regula szellemében azon voltam, hogy szívem állandóan az Úrnál maradjon. „Édes kettes“ volt az egész nap, hajnaltól lefekvésig. Meg kellett tanulnom, hogy kiegyensúlyozottan dolgozzam, soha ne vesszek el a teendőkben. A lábasok, fazekak között soha nem volt elragadtatásom, mint Szent Teréz anyánknak, de én is imádtam öt, a köztünk Jelenlevőt. Kimondhatatlanul szomjaztam a csöndet, hogy őrá figyelhessek, Istenem örök Igéjére. A nővérek olykor húztak is, amikor különféle erénygyakorlatokról esett szó: „Csönd, hallgatás, ugye Erzsébet nővérünk?!“ Egy napon a pihenéskor valaki felhívta figyelmemet Szent Pál mondatára: „Isten dicsősége dicséretére teremtett minket.“ Megtaláltam az idézetet az Efezusi levél elején, és a gondolat egészen elragadott. Lelkem mélyén úgy 62
