Szolgálat 66. (1985)

Tanulmányok - Puskely Mária: Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet

IL

sőbb így jellemzett: „igen élénk volt, gyakran elragadta a harag, olyan igazi harag, néha valóságos kis ördögként viselkedett.“ A kitöréseket bocsánatkérés és fogadkozás követte, hiszen senkinek sem akartam fájdalmat okozni, legkevésbé édesanyámnak és Guite-nek. Nyolc éves koromban végeztem el első szentgyónásomat. Ettől a pillanattól kezdve állandó harcban voltam önmagámmal, küzdöttem szenvedélyes, kitörésekre hajlamos természetemmel. Hányszor szorult ökölbe a kezem, hányszor haraptam ajkamba, hogy ne vágjak vissza, hallgassak, ne „robbanjak“, amikor forrt bennem a vér! 1888-ban íratott be édesanyám a konzervatóriumba. Tanáraim szerint rendkívüli tehetséggel rendelkeztem. Én csak annyit tudok, hogy a zongora mellett mindig egészen elememben éreztem magam. A gyermekhangversenyeken sem izgultam, illetve csak egyetlen elismerésre vágytam, édesanyáméra. Ó pedig elég szűkmarkúan mérte a dicséretet, nem akarta, hogy elkapjon az önelégültség. Tudtam, hogy a hiúság is hibáim közé tartozik, s igen tudatosan küzdöttem ellene. Egy gyermekhangverseny előtt arra kértem a Szent Szüzet, ha ott hiúságommal megsérteném a jó Istent, ne engedje, hogy részt vegyek rajta. Féltem ugyanis, hogy megint nagyon megtapsolnak. Este aztán olyan fülfájás fogott el, hogy egész éjjel le se hunytam a szemem, s persze a hangversenyre sem mehettem.

Karácsonykor, újévkor levéllel szereztem meglepetést édesanyámnak. Hozzá virágokat rajzoltam, s biztos voltam abban, hogy ennél nagyobb örömet nem szerezhettem volna neki. 1889. január 1-én pl. ezt a levélkét kézbesítettem a szomszéd szobába:

Drága Anyukám, boldog új évet kívánok neked és egyben megígérem, hogy jólnevelt leszek, engedelmes, többé nem haragítalak meg, nem is sírok, példakép leszek, hogy neked örömet szerezzek. Mindent elkövetek azért, hogy ígéretemet megtartsam, nehogy ígéretem hazugsággá váljon, amint ez már megtörtént. Hosszú-hosszú levelet akartam neked írni, de nem tudok többet írni. Meglátod azért, hogy nagyon jó leszek, ölellek, anyukám, drága kislányod, Elisabeth Catez.

Az év végén, amikor ismét jókívánságaimat akartam kifejezni, levelem újabb fogadkozásokat tartalmazott:

Drága anyukám, most hogy már nagyobb vagyok, szelíd, türelmes, engedelmes, alkalmazkodó kislányod leszek, soha nem fogok haragudni. És mivel én vagyok az idősebb, példát keli adnom kis húgomnak. Többet nem ellenkezem vele, hogy elmondhasd, te vagy a legboldogabb édesanya. Remélem, hamarosan elsó szentáldozáshoz járulhatok, és akkor még jobb leszek, mert imádkozom a jő Istenhez, hogy tegyen jobbá. — ölel egész szívéből, Elisabeth Catez.

Az első szentáldozásomat megelőző plébániai oktatásokra édesanyám kísért el. 11 éves koromban, 1891. április 19-én fogadhattam először szívembe a szentségi Jézust. Azon a napon minden olyan ragyogó fehér és tiszta volt, mint hosszú ünnepi ruhám és fátyolom. Szívemet béke és kimondhatatlan öröm töltötte el. „Ezen a napon egészen egymásnak adtuk magunkat.“ Emlékszem, amikor kiléptünk a plébániatemplomból, egyik kis barátnőm kérdésére ezt mondtam: „Nem vagyok éhes; Jézus egészen eltöltött magával.“ Első bensőséges találkozásunkkor megértettem, hogy Jézus szeretet, és ha őrá tekintek,

57