Szolgálat 66. (1985)

Tanulmányok - Puskely Mária: Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet

Emlékezzél meg, ó Szent Erzsébet, védőszentem és isteni oltalmazom, hogy a te kis védenced vagyok. Jöjj segítségemre ezen a puszta földön, támogass engem gyöngeségeimben. Add meg nekem szép erényeidet, szelíd alázatodat, nagy szeretetedet. Eszközöld ki Istentől, hogy hibáimat erénnyé változtassa, amint azokat a kenyereket, amelyeket vittél, rózsává változtatta. Add meg, hogy a remény szárnyán repüljek az ég felé, és amikor majd Isten magához hív, jöjj és Te fogadj majd az Ég kapujában. így legyen. — Elisabeth Catez.

Itt Avorban készült rólam az első fénykép, kb. 9 hónapos koromban. Elég rémülten tekintettem a fekete lepelbe burkolt gép felé. Ellenszenvemet már nyíltabban kimutattam másféléves koromban: a tőlem telhető legharagosabb képpel pózoltam a fényképésznek. Abban a pillanatban egyetlen vigaszom Jeanette, kedvenc babám volt. Ót akartam elringatni. Ekkor már tudtam beszélni, énekelgetni.

Avor után másfél évig Auxonne táborában éltünk, aztán Dijonba költöztünk Rolland nagypapa szép házába. Négy éves korom körül, amint ezt a mellékelt fénykép is tanúsítja, már megmutattam alaptermészetem minden előnyös és hátrányos vonását. A világból érkező benyomásokra általában haragkitöréssel válaszoltam, indulatos, sírásba fulladó kiabálásom felverte az egész lakást. Édesanyám tudott velem bánni, a szeretetére való hivatkozás volt egyetlen eszköz arra, hogy alábbhagyjak a dühhel és kiabálással. — Szenvedélyes, tüzes természet, igazi katonagyerek! — állapították meg rólam akkoriban nagy jóakarattal. 1883. február 20-án kishúgom született, Marguerite, a drága kis Guite. Csöndes, szelíd természete soha nem okozott gondot szüleimnek, persze nekem sem, mert mindig azt csinálta, amit én akartam.

Nagyapával vagy édesapával mindennap kisétáltunk a városba. Utunk célja a Saint-Michel plébániatemplom volt, de lassanként megismerkedtem szép városunk többi nevezetességével is. A város szívében laktunk, közel volt hozzánk a Sainte Benigne székesegyház, mellette a püspöki palota meg a városháza. Egy kis tér közepén a városi színház, a Boulevard Carnot elején egymással szemben a kármelita kolostor és a zsinagóga. Innen nem messze pedig a Saint Pierre és a Jó Pásztor templom. Két utcával arrébb emelkedett a domonkosok kolostora.

Első tanítónk édesanyánk lett. ö ültetett először a zongorához is, szép hangú pianínónk volt. A zenével soha nem tudtam betelni, naphosszat elültem volna a fehér-fekete billentyűk mellett.

Az 1887-es esztendő a gyászt jelentette kis családunk számára. Februárban meghalt Rolland nagypapa, nyolc hónappal később pedig, október 2-án édesapám hunyt el szívroham következtében. El kellett hagynunk a Rue Lamartine kényelmes házát. A Rue Prieur-de-la-Cöte-d’Or sarkán béreltünk szerényebb lakást. A kapitányi nyugdíjból kellett megélnünk. Nem nélkülöztünk, de sokkal nagyobb beosztással éltünk, mint azelőtt. Talpig feketébe öltöztünk mind a hárman, amint ez a fénykép is mutatja. Lakásunk egy része látható rajta; édesanyám az ablakban könyököl, mi ketten kint állunk mellette az udvaron. Húgom szelíden nézett a világba, az én arcomon inkább keménység látszik. Guite ké56