Szolgálat 66. (1985)
Tanulmányok - Béky Gellért: A lótuszvirág titka - Kelet misztikája
A SZÉPSÉG ÁRADÁSÁBAN A japán sintoizmus lényegében nem haladja meg a természetet és a természetben elénk táruló szépséget. „A felkelő nap fényében tündöklő cseresznyevirág“: ez a sintoizmus — és a japán lélek — klasszikus képe. Sokak számára a vallás nem egyéb kisebb-nagyobb fokú szépségélménynél. Az olyan vallást megvetik, amelynek nincs érzéke a szépség iránt. A kereszténység se fog addig igazán gyökeret verni a japán nép lelkében, míg nem sikerül neki bebizonyítani, hogy a szépség Istenének a vallása, — írja egyik cikkében az ószakai katolikus egyetem volt rektora. Gyakran még az öngyilkosság is tudatosan a szépség bűvöletében történik. A japán nem fog lemondani erről a szépség-eksztázisról csak azért, hogy elkerülje a halált, fogalmazta meg valaki találóan. A régi japán irodalom nem igen foglalkozik egyéni vagy társadalmi kérdésekkel. A szépség meglátása, érzékeltetése, egy bizonyos szépségélmény a költők és írók álma. Ha ez megvan, nem számít többé se az élet, se a halál. Kawabata Yaszunari, kevéssel a Nóbel-díj átvétele után öngyilkos lett. Halála előtt a hawai egyetemen tartott káprázatos előadást a japán lélek szépségélményéről. Ez a szépség egyáltalán nem a test és hús kiáltóan mutatós csábítása. Még csak nem is a görög szobrok előkelőén nemes varázsa, hanem pl. a kerámia (edények, csészék, vázák) szemmel alig észrevehető rejtett szépsége, vagy az ősz elmúló szépséghullásában, a fénynek, napsugárnak pillanatokként váltakozó, játékos árnyalataiban megnyilvánuló bája. A végtelennek, az örökkévalónak reménytelenül hiábavaló felcsillanása a véges, múlandó dolgokon. Sokáig itt kell élni keleten ahhoz, hogy az embernek valamelyes érzéke legyen ehhez az elvont, mégis olyan konkrét; szándékosan burkolt, rejtett, de annál beszédesebb, meglepőbb szépségözönhöz. Nagyon sok japán számára ebben merül ki a vallásosság, jobban mondva: a szépséget, az esztétikai élvezetet teszi a vallás mérőzsinórjává. Készségesen megbocsátották régen is a boncnak, ha feslett életet élt, feltéve, hogy szépen tudott énekelni vagy ügyes verseket írt. A „zen“ számára a zöldes teavízben az egész mindenség benne van összesűrítve. Egyetlen vízcsepp maga a nagy kozmosz. A félig kinyílt, még csak bimbózó liliomon tündöklő harmatszem többet mond neki egy tudós értekezésnél. A teaceremónia valóságos vallásos cselekedet: csendes áhítattal figyeljük, hallgatjuk a tűz lassú mormolását, a kisüstben forró víz vidám dorombolását, a fények és árnyak szüntelen játékát. Közben keverjük a drága folyadékot, amit persze nem „inni“ kell, hanem cseppekben szippantgatva, szürcsölve élvezni a kesernyés ízt, és benne valami elmúlhatatlanul múlandó szépségörömöt. Szóval szent, misztikus áhitat kell még a teaiváshoz is. Külön rítusa van, szinte teológiai tartalommal. Ilyen élményből születik az igazi vers, az utánozhatatlan írásművészet (tussal írt kínai jelek). Szépségoázis a rohanó világ, az elmúlás sivár pusztaságában11. 52
