Szolgálat 66. (1985)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Hit és tapasztalat

lista - vagy semmitmondó - bibliamagyarázat és értelmetlen szembesülés mindazokkal, akik a hit ihletett élményéről, vagy a Lélek tanúságtételéről beszélnek. Pedig lelkünk mélyén a tények, — saját tapasztalataink tükrében — sokkal bonyolultabb és gazdagabb valóságról árulkodnak. A hit és a tapasztalat együtt születik, növekszik, alakul és fejeződik ki. Emberi természetünk összetett jellege miatt — amíg a földi sors korlátái között élünk, feloldhatatlan dialektikában: egymásra utáltán, de egymással állandó ellentétben, a hit és a tapasztalat mindig kölcsönös függésben marad. Az alábbiak csak nagyon vázlatosan próbálják megvilágítani ezt a hatalmas témakört.

1) Istenre ébredés

A profán „mellébeszélés“ szívesen elidőzik azon, hogy valaki a hitét szüleitől, őseitől „örökli“. A teológiai „mellébeszélés“ — sit venia verbo - túl sok figyelmet szentel annak a ténynek, hogy a csecsemő, amikor megkeresztelik, a teológiai erényeket, így a hitet is, „virtutes infusae“ (belénk öntött erények) módjára kapja meg. Nem az elméleti teológia eszmélődésével akarunk vitába kezdeni. Csak azt hangsúlyozzuk, hogy a hit kérdése senki emberfiában nem intéződik el „öröklés“ révén, nem nyerhet emberi megvalósulást csecsemőkorban, és valósághűen nem írható le teljesen passzív „befogadásaként. Még a csecsemőt is az Egyház hitében kereszteljük meg. A csecsemő „hite“ az Egyház hitének kiterjesztését, a csecsemőnek az Egyház hitében való részesedését jelenti. Ezt fejezi ki a keresztszülők tudatos és felnőtt hitvallása és a szülők kötelezettségvállalása a gyermek katolikus nevelését illetően.

A személyes hit kezdetei mindenki számára többé-kevésbé tudatos élményekkel kapcsolódnak össze. A tudatos és szabad azonosulás a hittel lehet fokozatos, lehet eseményhez kötött, történhet robbanásszerűen vagy éppenséggel lépésenként egy vallásos család belső, normális életkeretének harmóniájában. Mindenesetre a hithez, amikor személyes aktussá válik, élmény és tapasztalat fűződik.

Mi ennek a tapasztalatnak a tartalma? Sokrétű és személyek szerint különböző, főleg azért, mert a tudat színvonalán nem rögzítünk mindent egyformán, ugyanazon a hatásfokon. De a hitélmény központjában két adottság mindenképpen jelen van. Egyrészt az önmagunkon és minden más léten túli valósággal való személyes találkozás ténye: a Végtelen személyes Valóság élménye. Másrészt ehhez szorosan kötődik az az élmény, hogy „ez nekem jó“, nemcsak megnyugtat és kielégít, de felemel, boldogít, nemesít, betölt... Még folytathatnánk az igék halmozását, szavakkal mégsem meríthetnénk ki az élményt. A lényeg, hogy az Istenre ébredő ember, amikor Istent Istenének mondja, nemcsak azt tapasztalja meg, hogy önmaga határain túllépve a Valósággal magával találkozott, hanem azt is, hogy — paradox módon — ez az önmagán való túllépés egyben a saját természetének legigazibb megvalósítását és beteljesítését jelenti. A jól tájékozott könyvek ilyenkor mindig R. Ott híres kifejezését

15