Szolgálat 66. (1985)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Hit és tapasztalat

idézik: Isten mint „mysterium tremendum et fascinans“ áld elénk: egyszerre félelmetes és vonzó, túl sok és túl nagy ahhoz, hogy barátunk, társunk, „élet- társunk" legyen, de mégis mint boldogító és felszabadító valóság lép elénk.

Ez az élmény száz és ezer módon jelenik meg az ún. istenes versek vagy lírai vallomások garmadáiban, de igazában ott ragyog a Biblia rendkívül gazdag poetikus anyagában is, amely szinte folyton istenélményt fejez ki. Gondolhatunk olyan nagy írói tehetséggel megírt szövegekre, mint Illés találkozása Istennel a Hóreb hegyén (1 Kir 19. fej.), vagy a 139. zsoltár, és Jób könyvének sok-sok lapja... De ott van a maga közönséges egyszerűségében a galileai halász, Péter példája, aki a csodálatos halfogás után felkiált: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok! Mert félelem szállta meg őt és társait." És utána nyomban: „elhagyva mindenüket, nyomába szegődtek" (Lk 4,9-11). A megrendítő félelem és a leküzdhetetlen vonzás szinte egyszerre jelentkezik.

Az istenélmény egész életünkön át elkísér: néha erősödik, egyes életszakaszokban elfakul, néha ismét elemi erővel visszatér. Napjainkban gyakran megtalálható az ún. „negatív istenélmény“: az Isten hiányának megtapasztalása, amely — ismét csak dialektikus módon — az istenélmény egyik formája. Ez a 19. század tragikus örökségét, az ún. vulgáris materializmust ma is kísérő jelenség. A materializmus ezen fajtája a közélet egyik rejtett tünete. Gyakran úgy él az emberszívekben, mint az „istenkérdés“ iránti fogékonyság hiánya, sőt teljes közömbösség: a vele való gyakorlati nem-foglalkozás. Magyarul: egy világvárosi életben az ember el tud tölteni hosszú éveket is, — de legalábbis hónapokat — anélkül, hogy Istenre egyáltalán gondolna. így aztán az „Istenre ébredés" furcsa módon játszódik le: az ember arra döbben rá, amit kulturális környezete, az a világ, amelybe beleágyazva él, igazában csak feltételez, de nem mond ki: istennélküliségének ellentmondásosságára. Ráébred legalábbis arra a tényre, hogy amennyiben levonná belső életvitelének következtetéseit, azt kellene hinnie, hogy ő, ez a személy, akinek „jogaiért", „szabadságáért", „öntudatos és felelősségteljes" cselekvésekkel egy életen át küzd, tulajdonképpen csak egy véletlen — vagy valami személytelen anyagi szükségszerűség — terméke. Ennek következtében ő nemcsak porszem, ami ma van és holnap az elmúlás áldozata, hanem mindaz, amit szellemi kincseiről, jogairól, szabadságáról stb. feltételez és lényegesnek tart, csak merő képzelgés, vagy legjobb esetben ugyanannak a „véletlennek" egyik eredménye: öntudatos létének kissé bizarr, de végső soron megkérdőjelezhető következménye. Ez a negatív istenélmény azért istenélmény, mert az Isten nélküli emberi tudat és életvitel lehetetlenségét nyilatkoztatja ki. így pontosan az istennélküliségen belül jelzi azt, hogy az ember belső mivolta csak mint „istenre-utaltság" érthető meg, fogható fel.

Ennek a negatív istenélménynek nagyszámú irodalmi vetülete létezik (a francia irodalmon belül lásd Ch. Moeller összeállítását: Christianlsme dans la literature du XXéme siede, I, Le silence de Dieu, Paris, Casterman 1958). Meglepő módon a Bibliában is megtalálható. Az aránylag keveset olvasott „Prédi16