Szolgálat 65. (1985)

Az egyház szava - Buzdítás a kiengesztelődésről és a bűnbánatról

ban foglalja a megtérést, a szoros értelemben vett megbánást és a bűnbánat gyakorlatait. A mai ember ugyanis nehezen ismeri el tévedéseit, nehezen ejti ki a szót, hogy „bánom“, és ösztönösen fél az áldozat vállalásától, elhanyagolja az Egyház önmegtagadást kívánó előírásait. A katekézisre tartozik a helyes lelkiismeret kialakítása is. Rá kell vezetnie a bűn iránti érzékre, amely korunkban megfogyatkozott, meg kell világítania a kísértések, a böjt, az alamizsna értelmét, továbbá azt a szoros kapcsolatot, amely a világban tapasztalható megosztottság felülmúlása és az Isten és az emberek közötti végső kommúnió között fennáll. A katekézis tárgyal arról a négy területről is, ahol a kiengesz- telődésnek meg kell születni: az ember engesztelődjék ki Istennel, önmagával, testvéreivel és az egész teremtett világgal. - A katekézisnek beszélnie kell a végső dolgokról is: a halálról, az ítéletről, a pokolról és a mennyországról. Csak az eszkatológikus távlatban mérhetjük le igazán a bűn súlyát, és kapunk indítást a bűnbánatra és kiengesztelódésre.

A buzdítás ezután rámutat, hogy a szentségek nemcsak a belénk áradó sajátos kegyelem hatékony jelei, hanem bűnbánatra és kiengesztelódésre is vezetnek.

Érthető, hogy a dokumentum külön fejezetben foglalkozik a bűnbánat és kiengesztelődés szentségével. — Miután megállapította a szinódusi atyákkal, hogy a bűnbánat szentsége a gyakorlatban válságos helyzetben van, sürgeti az idevágó hit teljes megvallását. Ezért első helyen kifejti annak teológiáját. Jézus, aki elvette és magára vállalta a világ bűneit (I. Jn 1,29; Iz 53,7.17), a Szentlélek erejében, egyszerű, a bűn támadásainak kitett emberekre ruházta a bűnbocsánat hatalmát: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad“ (Jn 20,22-23).

Az Egyház kezdettől fogva hirdette és gyakorolta a bűnbánatot ill. bűnbocsánatot. Kiszolgáltatója a pap, aki .Krisztus személyében' cselekszik. Ez a szentség „egyike a legnehezebb, legfárasztóbb, a legtöbb okosságot és felelősséget megkívánó papi szolgálatoknak, egyszersmind azonban a legszebb és a legvígasztalóbb is. Éppen ezért a szinódus sürgető figyelmeztetésére soha meg nem szűnünk a püspököket és papokat arra emlékeztetni, hogy hűségesen és fáradhatatlanul töltsék be küldetésüket. A hivő remegéstől és bizalomtól vegyes lélekkel tárja fel lelkiismeretét a gyóntatónak, akinek az a magasztos feladata, hogy az emberi bűnbánatot és kiengesztelődést szolgálja: felismerje a hivő gyengeségeit és bukásait, kiértékelje megtérési szándékát és törekvését, észrevegye szívében a Szentlélek megszentelő működését, közölje a megbocsátást, amit egyedül Isten képes megadni „ünnepelje“ együtt a tékozló fiú parabolájában leírt kibékülést az Atyával, visszavezesse a kiszabadult bűnöst az Egyház testvéri közösségébe, határozott és bátorító atyai szavakkal intse: „Menj, de többé ne vétkezzél" (Jn 8,11).

Feladata hatékony teljesítéséhez a gyóntatónak emberi tulajdonságokkal kell rendelkeznie: okosság, diszkréció, jó ítélőképesség, szelídséggel párosult határozottság és jóság. „Szemináriumi évei alatt a teológiai tudás megszerzésén

66