Szolgálat 65. (1985)
Az egyház szava - Buzdítás a kiengesztelődésről és a bűnbánatról
tőle távolállókat is elvezesse a megtérésre és a bűnbánatra, életük megújítására a Krisztustól adott üdvösség fényében. „Az Egyház mindenekelőtt elősegíti az ökumenikus párbeszédet a Krisztus- hivők, az egyházak és az egyházi közösségek között, továbbá mindazok között, akik keresik Istent és közösségre akarnak lépni vele. A keresztények és a különféle vallások közötti párbeszéd alapja az — ami egyúttal az Egyház hitelének és hatékonyságának mintegy feltétele —, hogy saját kebelén belül is állandóan és őszintén igyekszik megújítani a párbeszédet. Az Egyház tudatában van annak, hogy természeténél fogva az egyetemes szeretetközös- ség szentsége, de jól ismeri azokat a belső feszültségeket is, amelyek a megosztottságot előidézhetik.“ A buzdítás megismétli VI. Pál 1975-ben elhangzott felhívását: „küszöböljük ki a széthúzásokat és érjük el azt, hogy a normális feszültségek ne ártsanak az Egyház egységének. Ezért Isten Szavához kell igazodnunk, le kell mondanunk egyéni nézeteinkről. Az igazságot ott kell keresnünk, ahol megtalálható, vagyis Isten szavában és az azt hitelesen értelmező Tanítóhivatalban.“ Miután elkötelezte magát a belső kiengesztelődésre, a katolikus Egyház kiengesztelő- désre hívhatja fel a többi keresztény egyházat, amelyek még nincsenek teljes közösségben vele, valamint más vallásokat is, amelyek őszintén keresik Istent.“ „A Zsinat és elődeim tanítóhivatalának fényében... állíthatom, hogy a katolikus Egyház teljes egészében őszintén elkötelezi magát az ökumenikus párbeszédben, méghozzá könnyű optimizmus, bizalmatlanság, habozás vagy késlekedés nélkül. Ebben a párbeszédben a következő elvek irányítják: meggyőződése, hogy egyedül a lelki ökumenizmus (amely közös imán és az egyetlen Úrral szembeni közös tanulékonyságon alapul) teszi lehetővé azt, hogy őszintén és komolyan megfeleljünk egyéb ökumenikus követelményeknek. Másrészt meggyőződése, hogy a tanbeli — főleg dogmatikai — kérdésekben tanúsított könnyű irenizmus (engedékenység) talán valami felületes, tünékeny együttéléshez vezethetne, de nem ahhoz a mély és maradandó kommúnióhoz, amit meg akarunk valósítani.“ A Szentszék és különböző szervei párbeszédet folytatnak a kormányok vezetőivel és a nemzetközi szervek felelőseivel is, és a konfliktusok megoldására serkentik őket. Emberbaráti meggondolásból latba veti intézményeit, erkölcsi tekintélyét az egyetértés és a béke megvalósítására. A különböző szinteken folyó párbeszéd azonban nem helyettesítheti az evangéliumi igazság hirdetését, amelynek célja éppen a bűnből való megtérés, a közösség Krisztussal és az Egyházzal. Ennek két fontos eszköze: a katekézis és bűnbánat. A szinódusi atyák egyöntetű véleménye szerint a katekézis elsőrendű helyet foglal el a bűnbánatra és kiengesztelődésre vezető lelkipásztorkodásban. A Egyház pásztorainak mindenekelőtt a kiengesztelődés bibliai és teológiai alapjait kell kifejteniük: kibékülni Istennel és a testvérekkel (I. Mt 5,23; Mt 6,12 ...). De a katekézisnek meg kell magyaráznia a bűnbánat értelmét is, amely magá5 65
