Szolgálat 65. (1985)

Tanulmányok - Lelóczky Gyula: Állapotbeli kötelességeink a teljes keresztény valóság fényében

valóságot: a mellettünk álló, segíteni képes és segíteni akaró Istent. Isten szilárd talaj a lábunk alatt, kőszikla, melynek szilárdságából mi is részesedünk, úgyhogy semmi meg nem ingathat. „Bízd gondjaidat az Úrra, ő majd megerősít, nem hagyja, hogy az igaz meginogjon“ (Zsolt 55(54),23), - biztat a Zsoltá- ros. A 91(90). zsoltár minden sora az Istenre hagyatkozó ember sérthetetlenségét és biztosságát mutatja be: „Te vagy a váram s menedékem, Istenem, benned bízom!“ (2. v.). A 23(22). „Jó Pásztor“ zsoltár nem földöntúli idillt ír le, hisz a „sötét völgy“ és a „baj“ is feltűnik, hanem az Istenben bízó ember realizmusa fejeződik ki benne. Ugyanezt a realizmust foglalja egy mondatba a modern fohász: „Nincs az a feladat, Uram, amit mi ketten, Te meg én, el ne tudnánk végezni“. A hívő ember, aki a teljes valóságot látja, és tudja, hogy számíthat Isten segítségére, „gyógyíthatatlanul“ derűlátó. A legyőzhetetlen optimizmus a keresztény ember életszemléletének egyik alapvonása.

Elégtelenség-érzetünk, amit annyiszor tapasztalunk feladataink, ellátásánál, nem egyszerűen kedvezőtlen körülmények véletlen összetalálkozása, nem is a „forgandó szerencse“ szeszélyes játéka, hanem Isten pedagógiájának lényeges része. A ránk váró munkának legtöbbször nem látjuk végét, a ránk háruló felelősség tudata összeszorítja szívünket. Környezetünk irántunk támasztott igényei egyre növekvő súllyal nehezednek ránk: a kötelességét hűen teljesíteni igyekvő keresztény bizonyos fokig mindig saját léte határán él, erejét mindig fogytán érzi. Csakugyan: nincs másunk, amivel dicsekedhetnénk, mint gyengeségünk. A gyengeségnek és elégtelenségnek ez a folytonos érzése, akárcsak Pált, bennünket is elvezet a „gyengeség teológiája“ igazságának egzisztenciális megtapasztalásához. Megértjük, hogy Isten ereje csak az erőtlenségben tud igazán működni, mert saját gyengeségünk tudata eltávolítja belőlünk a fenn- héjázást, pökhendi gőgöt:

„[hogy elbizakodottá ne legyek,] tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: .Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyengeségben nyilvánul meg a maga teljességében“. Ezért a legszívesebben a gyengeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém. Kedvem telik a Krisztusért való gyengeségben és szorongattatásban, mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős“ (2Kor 12,1-10; vö. 2Kor 4,7-11).

Erőtlenségünk tudata ahelyett, hogy csüggedő megtörtséggel vagy reménytelenséggel töltene el, inkább Istenre hagyatkozásra, Istenhez fordulásra indít. Munkánk kezdetén az elvégzendő feladatot Istenre bízzuk, hogy az Ö ereje nyilvánuljon meg sikeres végrehajtásában. A teljes valóság ismeretétől áthatott hit szabaddá tesz bennünket az aggódástól: „Az igazság szabaddá tesz benneteket“ (Jn 8,32). Annak felismerése pedig, hogy Isten azért segít, mert szeret bennünket, azt a viszontszeretetet ébreszti bennünk, amely „kiűzi a félelmet“ (1Jn 4,18).

14