Szolgálat 65. (1985)

Tanulmányok - Lelóczky Gyula: Állapotbeli kötelességeink a teljes keresztény valóság fényében

Mindezt figyelembe véve láthatjuk, hogy kötelességteljesítésről elmélkedve nem elég egyszerűen a szorgalom erényét dicsérni és a tétlenség veszélyeire rámutatni. Nem elég Szent Pállal a munka kötelező jellegére emlékeztetni: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék“ (2Tessz 3,10), vagy a Sirák fia könyvének buzdítását megismételni: „Tarts ki munkád mellett, lelj benne örömet, és öregedjél meg foglalkozásodban“ (Sir 11,20). Arra van igazán szükségünk, hogy helyes magatartást alakítsunk ki magunkban napi munkánk iránt. Az alábbiakban ezen a helyes viszony kialakításának négy feltételét, összetevőjét kíséreljük meg átgondolni. Szükséges ugyanis, hogy feladatainkat

1. szívből elfogadjuk,

2. aggódás nélkül kezdjük,

3. odaadóan, örömmel végezzük,

4. imával kísérjük.

1. Szívből elfogadni

Kötelességeink sora az önként vállalt és szükségből nekünk kijutott feladatok tarka egyvelege. Ám még ha jelenlegi munkakörünket öt, tíz vagy huszonöt évvel ezelőtt önként és lelkes hivatástudattal vállaltuk is, évek során ez a munka igen gyakran unalmas rutinná lesz, inkább kényszerűségből viselt teher, mint öröm és megelégedés forrása. Többé-kevésbé általánosítható igazság az, hogy a legtöbb ember nyomorult rabszolgája életkörülményeinek. Feladatai csigaházként tornyosulnak a hátán, súlyos béklyókként cipeli mindennapos teendőit. Az „Isten fiainak szabadságáét (Rom 8,21) vagy egészen elfeledte, vagy még hírből sem ismeri.

Tévesen értelmezné valaki ezt a szabadságot, ha azt gondolná, hogy feladatai felelőtlen elhagyására jogosítja. De megúnt (vagy megutált) munkaköréből és életkörülményeiből valaki nemcsak azáltal menekül, hogy attól ténylegesen megválik, hanem úgy is, hogy lélekben elidegenedik tőle. Az ilyen ember a hangsúlyt, érdeklődését életének más területeire helyezi át, próbálja elfelejteni az elkerülhetetlen szükséges rosszként munkában töltött órákat, esetleg betegesen egy képzeletbeli világot épít fel lelkében magának. Ez a magatartás éppolyan helytelen, mint a terhes feladatok elől való valóságos megszökés. Nem hobbijaiért, a hétvégéért vagy évi szabadságáért él az ember, nem teheti zárójelbe ébren töltött élete 60—70%-át. Ellenkezőleg: az ún. szürke, munkás hétköznapok sora ad értelmet egész egzisztenciájának. Rabságát nem úgy teheti valaki szabadsággá, hogy életkörülményeit, feladatait elveti, hanem hogy azokat szabadon vállalja és magához öleli.

Istenünk szüntelenül hív bennünket maga felé. Szólítását nem könnyű észrevenni, mert általában nem kíséri mennydörgés és harsonaszó. Mindennapos hívását az Isten embereken, dolgokon, körülményeken át hallatja: adott helyzetekben rejtőzik el, s ott vár bennünket, hogy rátaláljunk. Isten egyszer ezt a nevet adta magának: „Vagyok, aki vagyok“, „Aki van“ (Kiv 3,14). ő az, aki VAN,

11