Szolgálat 64. (1984)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség, mint lelkiolvasmány
vei nem hajlandó fáradozni, sose fogja megkóstolni azt, amit a kemény héj rejteget. Tanulságmerítés A szavak egyszerű és közvetlen értelme sok tanulságnak lehet forrása, ha nyitott és készséges lélekkel figyelünk a szövegre. Az Ószövetségben a hit, a kitartás, a hűség, az erőslelkűség — egyszóval: az erkölcsi erények nagyszerű példáival találkozunk lépten-nyomon. A prófétai szövegek vigasztalása vagy fenyegető mennydörgése ugyancsak alkalmazható bizonyos egyszerű közvetlenséggel mindennapi önmagunkra. Az erkölcsi élet erényei és bűnei (kapzsiság, élvezetvágy, kegyetlenkedés, erőszak, gőg) alapvetően azonos forrásokból táplálkoznak ma is mint azelőtt. Ez a közvetlen „tanulságkeresés“ azonban csak úgy eredményes, ha az olvasó elfogadja a régi szövegek műfaji sajátosságait. A történeti könyvekben ősrégi hősi elbeszéléseket lássunk és ne a modern „szentek életének“ műfajához mérjük őket. A pátriárkák többnejűsége, a bírák korának kegyetlen hadviselése, Dávid király személyének és korának sokrétű ellentmondásai, Salamon fényűzése és háreme csak azt a „keretet“ képezi amelyen belül a tanulság rejlik. Aki a „keret“ visszásságain vagy furcsaságain fennakad, mert nem tud történeti távlatban látni, az ismét helytelen irányban figyel; se az értelmet se a szépséget nem veszi észre, csak azt, ami szokatlan az ízlésének. Isten népének ószövetségi fejlődése (vándorlása) rengeteg fejlődési fokot és szakaszt foglal magába. A fejlődés mindig kezdeti tökéletlenségeket is jelent, s ezekből van is elég az Ószövetségben mind a vallásos istenképet, mind az erkölcsi emberképet illetően. De persze itt nemcsak valami modern „fejlődéselméletről“ van szó: a végső felelet nem a társadalomtörténet vagy a hegeli dialektika oldaláról adódik. Az üdvtörténet Isten testté válásának története: aki nem tudja elfogadni Isten valós jelenlétét az ember szennyes történetében, már le is teheti a könyvet, mert sosem fog lelkileg meríteni belőle. Persze akkor az Újszövetséget sem vehetjük kezünkbe, mert Isten ott is „testté vált“, éspedig nyomorult és brutális módon. Istállóban születve és bitófán kínlódva alázkodott meg és torzult szenvedővé a „fényes istenarc“. Az istenkép és emberkép mindig egymásra utalva él bennünk, mert egymást feltételező ismeretanyagot tartalmaz. Az Ószövetség lépésenként fejlődő istenélménye lépésenként fejlődő emberképet is mutat. Itt jövünk rá, hogy az Ószövetség sok tanulságot képes felajánlani, de csak akkor, ha nem akadunk fel tökéletlenségein, mert azokat átmenetinek tekintjük. Az egész Ószövetség isteni pedagógia műve: előkészít, alkalmazkodik az emberi tökéletlenséghez, hogy neveljen, felemeljen, hogy a teljesebb után vágyat és várakozást keltsen. Nem új ez a gondolat, de ma talán jobban meg tudjuk érteni: elsőnek szt. Iré- neusz magyarázta így a zsidó üdvtörténet isteni eredetét az Ószövetséget elvető markionitákkal szemben. •* 29
