Szolgálat 64. (1984)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Ószövetség, mint lelkiolvasmány
Keresztény távlatba állítás Az Ószövetség dinamikája előre mutat. A szövegek nagy része olyan jövőt vetít előre, amely magán az Ószövetségen belül sosem valósulhatott meg. íme ezeknek a be nem teljesült reményeknek egy nagyon is lerövidített listája: a föld minden nemzedéke Ábrahám ivadékában kapja meg Isten áldását; az Isten tejjel-mézzel folyó országba és biztos békébe vezeti népét; Dávid királyi háza örökre fennmarad és az egész világot uralma alá hajtja; az Úr Jeruzsálemből, illetőleg Sionból uralkodni fog minden nemzeten; a szétszórt népet összegyűjti, megtisztítja és új szövetséget köt velük, amelyet már senki be nem mocskol; Isten igazságának örök érvényt szerez: a jókat uralomra segíti és a bűnösök uralmát végérvényesen megszünteti. ízelítőnek elég ez a sorozat, mert ebből is világos: a szó történeti-fizikai-politikai értelmében Isten ígéretei kudarcot vallott „üdvösségtörténetről“ beszélnek, amennyiben az „üdvösséget“ emberi és földi, anyagi és politikai vagy kulturális virágzásnak vagy sikernek fogjuk fel. Az Ószövetség keresztény olvasásában ezek az ígéretek nem kételyre és aggodalomra, nem homályos magyarázatokra és csüggedő érzésekre indítanak, hanem megannyi utalás arra, hogy az Ószövetség csak Krisztusban érthető: a megoldhatatlan és sokszor ellentétesnek ható szövegek csak az Ö alakjában kapnak egységet és beteljesülést, csak benne hihetők mint az egyetlen és mindenható Isten sugalmazott szavai. Krisztus nélkül az Isten ószövetségi jelenléte és működése megfejthetetlen titok marad vagy súlyos ellentmondások szövevényeként vár a jövőtől olyan megoldást, amely túl van az értelem határain. Nem mintha a krisztusi megoldás az emberi értelem megoldása lenne. Olyan megoldásról van szó, amely Istentől állított tények és jelek révén már kinyilvánult számunkra. Krisztus a transzcendens Isten, az örök dicsőség és béke királya, de egyben ember is: porig alázott, szegény, halálra kínzott, kifosztott, eltiport, eltemetett. Hívei is osztoznak mindkét fajta vonásában: vele szenvednek, hogy vele uralkodjanak. Isten Krisztusban úgy nyilvánult meg, mint aki a végsőkig szeret, irgalmas, türelmes, megbocsát, de ugyanakkor végső ítéletet hirdet, élőket és holtakat ítél, kit-kit tettei szerint országába befogad vagy onnét kitagad, ö a szenvedő szolga, a győztes uralkodó; Jahvé szegénye és a félelmetes bíró; a feláldozott Bárány, a kiengesztelő áldozat, az atyai szeretet kinyilvánulása — és egyben Alfa és Ómega, aki a történelmet uralja és egybefogja, Isten szándékát tökéletesen véghez viszi. A keresztény olvasónál az Ószövetségben mutatkozó ellentmondások krisztológiai paradoxonokká válnak. Megvilágításukra a fényt a feltámadt Krisztus hozta, amikor tanítványainak elméjét megnyitotta, hogy meglássák az írások értelmét (vö. Lk 24,45). Az Ószövetség ilyen értését az apostoli egyház a keresztény hitvallás lényeges alkotó elemének tartotta. Ez pedig olyan „elfelejtett“ hittételeket foglal magába mint pl., hogy „alászállott a poklokra“; valljuk és mondjuk, de értelme a legtöbb embernél homályba vész. , A szövegek krisztológiai átértékelésére igen jó példákat szolgáltat a Zsidókhoz írt levél. Nem Pál apostol műve, ezt az ősegyházban is nem egy ember így 30
