Szolgálat 63. (1984)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Emmanuel Mounier hite és hősies humanizmusa

tete, amely szelíden felajánlássá alakul át, a rajta túláradó gyengédségben, amely tőle indul el és visszatér hozzá, és minket is átalakít vele; és a fáradtság csak a törékeny testé, amely nem tudja felfogni ezt a fényt... Az imával erősebbek lehetünk; a szeretet, az önátadás és a szív mély örömét fenntartó akarat segíthet...“ (IV, 662)

1940. ápr. 12: „íme, így esett meg, igazi keresztény helyzetünkben vagyunk. Könnyű kereszténynek lenni, ha ez erőt és örömet ad a szívnek, könnyű a szeretet, a barátság és a halál átalakító óráiban. Aztán elfelejtjük a Keresztet és az olajfákhegyi virrasztást...“ (IV, 662)

1940. ápr. 17:.......Lourdes, Lourdes? Három nap óta ez a név kísért. Eléggé

egyszerű szívvel kell rendelkeznünk, hogy közösségbe lépjünk mindazokkal, akik hittek Lourdes-ban. (...) Lánykánkat Lourdes-ba vinném minden számítás nélkül. Elvinném, anélkül hogy fizikai csodát kérnék, de a tömeg közé vegyülnék, és megismerném az örömet még akkor is, ha beteg gyermeket hoznék vissza, megtapasztalnám az örömet, hogy hittem Isten kegyelme ingyenességében (és nem a terápia automatizmusában); az örömet, hogy tudom: a csodát Isten nem utasítja vissza annak, aki eleve elfogadja, bármilyen formában történik is, még ha láthatatlan formában is, még ha keresztrefeszítő formában is... Tudod, Touchard-nak igaza van: mennyivel több Frangoise, mint egy kis aranyos, normális gyermek ...“ (IV, 663)

Végül idézzünk egy hosszabb részletet Mounier X-szel folytatott beszélgetéséből (1940. aug. 28): „Frangoise jelenléte. Kis Frangoise-unk története, amely látszólag történés nélküli napokon siklik át. Az első iskola az volt, hogy megtanultuk, hogyan juthatunk túl a szerencsétlenség pszichológiáján. Egy napon széttört a csoda, ez az ígéret, amelyre rácsukódott egy elhaló mosoly könnyű ajtaja, szórakozott tekintet, lehanyatló kéz. Nem, nem lehet, hogy ez puszta véletlen baleset. ,Nagy szerencsétlenség történt velük ...‘? Valaki megérkezett, nagy volt, — ez nem szerencsétlenség! Nem sokat beszéltünk. Egyszerűen hallgatni kellett e fiatal titok előtt, aki lassankint elárasztott bennünket örömével. (.. .)Úgy közeledtem némán ehhez a kis ágyhoz, mint egy oltárhoz, mint szent helyhez, ahol Isten jelekkel szólt. Marcangoló mély, mély szomorúság, de köny- nyű és átváltozott. A lányka körül minden — más szót nem találok —: imádás. Soha nem éreztem oly erősen, hogy az ima állapotában vagyok, mint amikor kezemmel érintettem homlokát, amikor tekintetemet e szórakozott szempárra loptam, e szemre, amely messze, nagyon messze mögém nézett, jobban látva, mint egy éles tekintet. Misztérium, amely talán a jóság titka, merjük kimondani: túlságosan súlyos kegyelem. Közöttünk élő ostya, néma és ragyogó, mint az ostya. (...) Jött a háború, amely mindent a közös nagy nyomorúságba fullasz- tott. így elmerítve a súly könnyebbé vált... Magány, szorongás ... De mindezek ellenére kigyógyított bennünket Franpoise betegségéből. Annyi meggyötört ártatlan, annyi eltaposott ártatlanság; ez a napról napra feláldozott kislány volt talán jelenlétünk a kor borzalmaiban. Az ember nem foglalkozhat csupán könyv46