Szolgálat 63. (1984)
Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Egyházszeretet
ben szemléli magát, és innen nyer állandó ösztönzést a megtérésre, tisztulásra, tökéletesedésre. Hányszor lopakodott be az egyházba a romlás, még a legmagasabb helyeken is; de csodálatosképpen valahogy mindig fakadt egy új éltető forrás: jött a megújulás, megtisztulás. Minden emberi csoportnál, mozgalomnál, szervezetnél befurakodik a gonosz. A csupán emberi művek esetében az ilyen betegségből szinte soha sincs gyógyulás. A rossz rosszat szül, a mozgalom szétzüllik, a csoport feloszlik, a szervezet vagy kényszerzubbonnyá válik, vagy összeroppan az elégedetlenek nyomása alatt. Elöregszenek a mozgalmak, szervezetek. Elöregszenek, és vagy erőszakos halállal, vagy végelgyengülésben elhalnak. Az egyház is néha mintha elöregedett volna. De az egyházban ott rejtőzködik a mindig fiatal Szentlélek. Ahogy már Szent Iréneusz mondta: „a Szentlélek megfiatalítja edényét, az egyházat“. Az egyházszeretet nem jelenti a hibák elhallgatását, a kritika kizárását. Szent János szívből szerette az egyházat, de jaj, milyen szigorúan bírálta leveleiben Ázsia hét egyházát (Jel 2,1-22)! Kritizálni lehet és kell, de szeretetből. Manapság sokszor az egyház iránti kritika nem szeretetből, hanem gőgből fakad. A gőgös ember nem tudja szeretni az egyházat, mert senkit sem tud szeretni igazán. Tele van önmagával, és csak a hasonszőrűeket kedveli. Mindent pellengérre állít, de eszébe sem jut, hogy az ő keresztény életében is volna kifogásolni való. Álmában sem gondol arra, hogy ha ő állna felelős és nehéz posztokon, talán ugyanolyan önzőén vagy gyáván viselkednék, mint azok, akiket most olyan nagy hangon bírál. Ha valaki mintegy elválasztja magát az egyháztól és kívülről szemlélve kritizálja, akkor ez a kritika nem lesz gyümölcsöző. Mert az ilyen ember elfelejti, hogy m i vagyunk az egyház és n e k ü n k a kötelességünk, hogy imánkkal, munkánkkal, életünkkel, szavunkkal segítsünk abban, hogy az egyház krisztusibbá váljék. Megmondotta már Szent Iréneusz: „Vannak, akik úgy akarják megreformálni az egyházat, hogy elszakadnak tőle. De bármi jót is hoz ez a reform, nagyobb a kár, amit a szakadással okoznak.“ Az egyház szüntelen megreformálásának munkája nem reménytelen, sőt biztos sikerrel számolhat. Igaz, nem ebben a világban, hanem Atyánk országában. Az a „szent és szeplőtelen“ egyház, amelyről az efezusi levél beszél, nem evilági, hanem eszkatológikus valóság, amelyet a földi egyház megközelíthet ugyan, de soha el nem érhet. De bármennyire távol állunk is még ettől az ideáltól, Krisztus szereti jegyesét, az egyházat. Ez a krisztusi megbocsátó szeretet a jövő záloga, mert az ő szereteténél nagyobb erő nincsen. Hálásak népe Az egyház Krisztus teste, Krisztus nyája, az Isten temploma, az Isten szőleje és búzaföldje; az egyház Isten népe, a mennyei Atya családja, Krisztus jegyese. Az egyház az Úr vacsoráján résztvevő közösség, az örök élet isteni igéi által egybehívott gyülekezet, a Szentlélek által vezetett sereg. Az egyház az emberi nem szolgálója, a szegények pártfogója, az igazságosság hirdetője, a szeretet 11
