Szolgálat 63. (1984)
Tanulmányok - Lukács László: Una Sancta
gyakorlója. Az egyház a hívők serege, a reménykedők gyülekezete, a szeretetre törekvők dandárja, az imádkozok kórusa. De mindenekfelett az egyház a hálásak népe. „Méltó és igazságos, illő és üdvösséges, neked mindig és mindenütt hálát adni, szentséges Atyánk!“ A mise liturgiájának e szavai 2000 éve zengenek nap mint nap az egyházban az egész földtekén. Nem szűntek meg ezek a szavak a római egyházüldözés viharában, a középkori pestisjárványok borzalmában, a 100 éves és 30 éves háború szörnyűségeiben, a forradalmak és terrorok zűrzavarában, két világháború vérforgatagában sem. „Mindig és mindenütt hálát adni!“ Az igazságot hivő ember hálás ember. A reményből élő ember hálás ember. A szeretetet ismerő és élő ember hálás ember. Az embert emberré a hála teszi. A hálátlanság és állandó követelődzés pedig elégedetlen ördöggé. Az egyházat a régi szentatyák a holdhoz hasonlították. A hold maga nem fényforrás; a naptól kapja fényét, és általa világít olyan szépen és titokzatosan az éjszaka csillagos egén. Ha tudna a hold érezni, milyen hálás volna a napnak, hogy az ő jóvoltából ilyen szépen ragyog és világít! Az egyház napja: Krisztus. Tőle kapja a Szentlélek fénysugarát. Az egyház ezt tudja, és ezért hálás. Mi vagyunk az egyház, és azért m i vagyunk hálásak. Hogy van Isten, van Krisztus, van egyház, van bűnbocsánat, van Oltáriszentség, van szeretet, van élet. Most és mindörökké. Lukács László UNA SANCTA Az egyház a maga egészében éli meg az evangéliumot. A krisztusi örökség egyik vagy másik része mégis elhalványulhat az idők folyamán, hogy aztán újra ráirányuljon a figyelem: a Szentlélek gondoskodik arról, hogy lényeges elem sohase maradjon el, ill. hogy ha valami fontos feledésbe merült volna, akkor újra fölfedezzék. „Az egyház ébredezik a lelkekben.“ Néhány évtized optimizmusa után úgy látszhatott, még sincsen igaza Romano Guardininek, aki ezt a mondatot a huszas évek elején leírta. A sokféleség varázsában élő, egyéni és nemzeti függetlenségre törekvő modern ember új életérzését bevitte az egyházba is. A II. Vatikáni zsinat egyik alapelve az volt, hogy — elméletben és gyakorlatban egyaránt — el kell ismernünk a helyi egyházak jelentőségét az egyetemes egyházban, sőt az egyéni karizmák jelentőségét a tanítás és vezetés hivatalból biztosított kegyelmei mellett. , Egység és sokféleség mindig feszültségben volt egymással az egyház történelmében. Mindig megkísértett az uniformizált egység veszélye, amely bürok12
