Szolgálat 62. (1984)
Eszmék és események - A rejtőző Isten (Ida)
dó lakásod. Megengedted, hogy egészen szorosan Hozzád tartozzam. Kerestél engem, szóltál hozzám, és feleltél szeretetem szavára. Egy vagy velem, jobban, mint anya gyermekével, férj feleségével. Enyém vagy, mélységesen enyém, s csak szívemmel együtt lehetne kitépni belőlem Téged. Ó, de mért rejtőzöl el olyan nagyon? ... Templom a lelkem, ahol állandóan ott virrasztasz; és én oly rideg, részvétlenül kongó léptekkel járok-kelek ennek a templomnak kőkockáin. Alapjában véve nem nagyon tudok mit kezdeni Veled. Az a a szokásszerű szórakozottság, amely imaéletemet jellemzi, s amelyet már nem is igen veszek szívemre, bizony nem nagy örömet jelenthet Neked. És ha kegyelmedből néha tudok szépen, ihletetten szólni Rólad ... jaj, mások számára van az, és míg nekik beszélek, magam nagyon is méltó vagyok az elvetésre! A szó, a betű zengheti a Te dicséretedet ... s a lélek, amelyből fakad, sokszor a legkisebb áldozatra sem képes Érted. És aztán a mindennél nagyobb, fájdalmasabb üresség, a szakadék belső és külső között! Magamba veszlek, Uram, tudom, bennem vagy, — de bizony ugyancsak jól elrejtlek! Úgy eltemetlek, mint nagypéntek délutánján a jámbor lelkek, még le is kötözlek, hogy véletlen meg ne mozdulhass sírodban. Természeti adottságaim, megrögzött rossz szokásaim, lehetetlen modorom mint megannyi gát meredezik Eléd, ha hatni és működni akarnál belőlem. Mennyire halálra ítéllek Téged, lelkemnek Istene, aki bennem élsz, akit mégis csak mindennél jobban szeretek, s akit oly kegyetlenül bántok! Nem, nem lehet ebbe belenyugodni. Te állandóan kopogtatsz, zörgetsz belülről — nem kívülről többé, hisz bebocsátottalak, lelkemnek minden ajtaját megnyitottam Neked, de most már hogyan találod meg az utat visszafelé? „ ... olyan kényelmetlen dolog most felkelni és kinyitni azt a rozsdás kaput! Két retesz tartja: az egyiknek rossz szokás, a másiknak rosszakarat a neve. Ami a zárat illeti, az a mi személyes titkunk. Kulcsa elveszett...“ (Claudel) Látod, képes vagyok kényelmesen elheverni — mint reggel az ágyban — napszám, évszám, s elhallgatni a Te kopogásodat, zörgetésedet. Hallgatni úgy, hogy nem is nagyon hatódom meg tőle. Néha megpróbálok összegyűjteni egy kis energiát és nekifeszülni az ajtóknak, — aztán újból visszahullok a mindennap szürke kisszerűségébe és nyomorúságába, az ezredszer is ugyanolyan hibák közé ... Mondd, én lelkemnek elrejtőzött, fogolyként élő Istene, mikor fogom tudni elegyengetni utadat, hogy megszülethessél belőlem? Milyen keserves is az, hogy akinek talán könnyebb lenne életébe vinni Téged, az rendesen visszariad a végső „Igen" szavától. Akiben pedig megvan ez a végsőkig való odaadottság, az gyakorlatban nem szokta komolyan venni, amit kimondott. S így aztán válo- gathasz a lelkek közt olyan szállásokban, amelyekből egy-egy szélroham vagy földi vendég kopogtatása elűz, meg olyanokban, ahol meg kell fulladnod a levegőtlen, bűzös sötétségben... Bár inkább Te fullasztanál meg bennem mindent, ami szűk és kicsinyes, ami nyomorult és levegőtlen! Tudom, egyre 76
