Szolgálat 62. (1984)

Tanulmányok - Kozma György: A család és a közélet „szentje“: Vittorio Bachelet

kalmassá. Jelentősebb döntések, tárgyalások előtt öt-hat szemlélődő szerzetesháznak is írt, kérve imáikat, hogy Isten akaratát képviselhesse. Ezek a kolostorok ereklyeként őrzik mély hitének dokumentumait. Bár sikeresen képviselte a közéletben egyháza érdekeit és elveit, mégis meggyilkolása után, 1980. február 23-én, II. János Pál pápa így méltatta érdemeit: Tanúságtételét „azáltal adta, ami volt, azáltal, amilyennek mutatta magát, de főleg családi élete által.“ Vagyis nála nem kerülhetett végzetes ellentétbe családi élete és közéleti szereplése. Hogyan érte ezt el?

Nem alkudozott e két feladat követelményeivel, nem úgy érte el az egyensúlyt, hogy hol egyiknek, hogy másiknak kedvezett. Nyitottsága, türelme, derült kedélye egyetlen keresztény magatartást segített: a szolgálat szellemét. Éppen közéleti küzdelmei mutatják, hogy a tanítvánnyá tévő keresztény szolgálatról helyesen gondolkodott. Nem tévesztette össze a szolgáltatással, amely csak bizonyos elvárásoknak akar megfelelni — esetleg megfelelő ellenszolgáltatás reményében. A keresztény szolgálat ennél több. Olyat is képes nyújtani, amiről talán nem is tud az, akinek szolgálatot teszünk. És hogy ne legyen mindebből lelki diktatúra, akarata ellen is boldogítani akaró jozefinizmus, ahhoz kellett az a nyitottság, a személy következetes tisztelete, amelyet olyan sokan megcsodáltak már Vittorio Bachelet életében is. És megcsodálhatták halálában is. Szemtanúk vallomása szerint nem sokkal halála előtt jelentette ki, amikor azt ajánlották: hordjon fegyvert magával: „Ha meg kell halnom, haljak meg magam, nem akarom, hogy megöljenek más ártatlanokat is, mint a Via Faninál történt, szegény (Aldo) Moro esetében." Ugo Poletti bíboros a meggyilkolása előtti estén szintén figyelmeztette: „Professzor úr, ön egy ciklon közepében él.“ Erre csak szokásos kedves mosolyával válaszolt, megjegyezve: „Mindig Isten kezében vagyunk.“ Ez volt bátor nyitottságának végső magyarázata, nem valami fatalista meggyőződés, vagy vak hősködés.

Miért ölték meg a csendesszavú, derűs jogászprofesszort, a hitvalló katolikust, a közjó fáradhatatlan munkását? A gyilkos golyó talán nem személyének szólt, hanem annak az egészen más életfelfogásnak, amelyet egy terrorista sohasem érthet meg. Hiszen aki meghúzta a ravaszt, csak azt sejtette homályosan, hogy mit nem akar, de semmi elképzelése nem volt arról, mit szeretne: milyen életet, milyen berendezkedést a forrongó világban. A gyilkos golyó inkább szólt pozíciójának, a társadalomnak, amelynek szolgálatába szegődött, mint kedves egyéniségének. Ezt maga gyilkosa mondta el.

1984 tavaszán alkalmam volt elbeszélgetni jezsuita testvérével, Alfredo atyával. Neve arról lett közismertté, hogy immár több, mint 30 terrorista lelki gondozását végzi szép eredménnyel a börtönökben. Köztük testvére gyilkosáét is. Úgy mondta: nem ő volt a jó pásztor, hiszen nem ő ment ezek után a csellengő bárányok után, hanem azok keresték fel őt. Egy karácsony előtti decemberi napon levelet kapott több hírhedt nevű gyilkos aláírásával a börtönből: szeretnének vele találkozni. A kellő engedélyek megszerzése után létre is jött az

4

49