Szolgálat 61. (1984)

Eszmék és események - Zarándoklat Chartres-ba (Zsok Ottó)

gyünk tanúi annak a reménynek, amely Krisztusban jelent meg számunkra. Az egyháznak szüksége van a fiatalokra ahhoz, hogy hitelre méltóan megújuljon — mondotta —, sőt „ti is teljes jogú tagjai vagytok az egyháznak; a keresztség és bérmálás alapján papi küldetésetek van, amit egész terjedelmében komolyan kell vennetek.“

Miután vonattal kimentünk Párizsból, hét nagy csoportra oszlottunk, a hét különböző út szerint. Az egyes utakon vándorlók aztán még kisebb alcsoportra oszlottak, hogy könnyebb legyen az egymás közti ismerkedés és kommunikáció. A francia egyetemisták által előkészített és javasolt témákból — amelyek mind a remény és a tanúságtevés kérdéskörében mozogtak — minden alcsoport kiválaszthatott egyet, útközben fontolgathatta, és megbeszélhette a többiekkel. Este aztán, erdő melletti tisztáson összegyűltek az egy úton haladó zarándokok, és imaóra, valamint meditáció keretében összefoglaltuk a megbeszélt témák körül kikristályosodott következtetéseket. Határozottan az volt a benyomásom, hogy nagyon erős és differenciált ,laikus' egyházi öntudatnak vagyok a tanúja. Bár időnként éles bírálatok hangzottak el az egyházi intézmény címére, mégsem éreztem azt, hogy a fiatalok ellenséges érzülettel viseltetnének az egyház iránt. Számukra az egyház főleg Krisztus élő teste, Isten zarándok népe, a szegények és elnyomottak egyháza, akik egymással szolidárisán ünnepük az eukarisztiát és a kiengesztelődést. (E ponton erősen érezni a pozitiven értékelendő befolyást, amely a harmadik világ egyházaiból árad felénk.) A legkülönbözőbb irányzatú katolikus ifjúsági csoportok szólaltak fel és voltak különböző véleményen, de valamennyien egyek voltunk, amikor imádkozva és énekelve a megtérés és a belső megújulás kegyelmét kértük. Kell, szükséges és elengedhetetlen az egyházi intézmény, a struktúrák megreformálása, de ez a reform bennünk kell, hogy elkezdődjön. Gondolatainkat, szívünket és titkos érzelmeinket kell teljesen átrendeznünk (metanoial), személyiségünk középpontjába kell behívnunk Jézust, hogy átalakuljon a világ.

Vasárnap délben minden út csoportja — mielőtt még Chartres-ba érkezett volna — igeliturgiával egybekötött bűnbánati istentiszteletet tartott, amelynek a végén általános feloldozást kaptunk. Meg is gyóntunk valamelyik papnak. Az igehirdetés — amint ismételten megtapasztaltam — hatalmas megtisztító és felszabadító erő, és föltétlenül meg kell, hogy előzze a szentségek kiszolgáltatását. Ez utóbbi az előbbi nélkül könnyen szakramentalizmusba, kultuszba és mágiába fullad. (Milyen fontos a jó igehirdetés!)

Délután háromtól ötig Oizémben futottak össze a hét út nagy csoportjai (ez Chartres előtt van 4 km-re), hogy most már mindnyájan fölkészüljenek - énekkel, imával és bibliai személyiségek rövid, színpadi ábrázolásával — az eukarisztia megünneplésére, amely hat órakor kezdődött meg a székesegyházban. Mgr. Cologni párizsi segédpüspök misézett és hirdette az igét. Kb. hétezer ember szorongott a székesegyházban. Valami fölemelő, elbűvölően csodálatos élmény volt hallgatni az orgonát, zenekart és énekkart, az együttimádkozó tömeget, a hiteles tanúságtevésre fölszólító püspököt, s közben tudni azt, hogy

73