Szolgálat 61. (1984)
Eszmék és események - Tanúvallomás (K. M.)
mindnyájan Krisztus eleven teste és Isten vándorló népe vagyunk, hogy egyház vagyunk, amely, ha gyarlón is, de az idők végezetéig tanúskodik a reményről, amit Isten Krisztusban véglegesen és visszavonhatatlanul már nekünk ajándékozott. A chartres-i ifjúsági zarándoklat évente visszatérő eseménye Isten jelenlétének hatalmas jele, az ifjúság Isten-keresésének szomjas kifejeződése. A zarándoklat teológiai anyaga — az imák, a dalok, az elmélkedések, az igehirdetés — teljesen a Zsinat új szellemét és az evangéliumhoz való visszatérést tükrözi. A remény él az egyházban, amelyet Isten lassan de biztosan megreformál — belülről és kívülről. Erről tanúskodott a chartres-i ifjúsági zarándoklat is. Zsok Ottó TANÚVALLOMÁS Tanúskodnom kell ... mert úgy érzem, hogy ha én nem szólok, „a kövek fognak megszólalni“. Kórházban voltam kivizsgáláson. Nehéz betegek közé kerültem. Mellettem egy trombózisos, velem szemben egy haldokló rákos. Tőle jobbra és balra két súlyos szívbajos. Nyomasztóan éreztem magam. Fogtam a könyvemet, és kiültem a folyosóra olvasni. Késő délután a mentők új beteget hoztak, egy idős asszonyt. Agyvérzés — de mindenekfelett ki van száradva - mondja az orvos. Féligmeddig magánál van. Ágyba teszik, infúziót kötnek be neki. Nehezen tűri, rángatja a karját, fordulni akar, jajgat. Magyarázzák, hogy maradjon nyugodtan. A folyadékon múlik most az élete. A fele infúzió bele is csepeg az ereibe. Azután már nem sikerül nyugton tartani. Elrántja a karját, kicsúszik a tű. A nővér tehetetlen. Félreteszi az infúziót: talán majd később újra megpróbálja. Beesteledett, villanyt oltanak. Én is lefekszem. Nem sok alvásra telik ma éjjel — gondolom. Zihálás, nyöszörgés, horkolás, nyögés üli meg a kis kórtermet. Ki-kiugrálok az ágyamból. Az egyik lerúgja a takaróját, azt betakarom. A másik vizet kér. A harmadik a nővért hívja, de hiába csenget. Kimegyek, behívom hozzá. Végre kicsit csendesebb lesz minden. Éjjel két óra van. Ólmos fáradtságot érzek. Most már aztán nem kelek föl senkiért sem! Végre is aludnom kell. Lassan süllyedni kezd velem az ágy valami jólesóbe, puhába: közeledik az álom. Hirtelen suttogó hangot hallok: „Jézus! Jézus! Jézus!“ Álmodom már talán? Azután erősebben: „Jézus! Jézus! Jézus!“ És megint: „Jézus! Jézus! Jézus!“ Az agyvérzéses ágya felől jön a hang. Felülök. „JézusJ Jézus! Jézus!" — hallatszik, mint valami makacs kis vízcsobogás, és bennem hirtelen fellobban valami. És markol és ráz és nem enged el... Szeretem Jézust! Szeretem - és a másik hívja őt! 74
