Szolgálat 61. (1984)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Isten békét teremtett Krisztusban

Minden bűn a lélekből, az akaratból ered. Mivel azonban az ember test és lélek szubsztanciális egysége, a testben fejeződik ki. Ott fejti ki erejét, azon keresztül válik világot romboló erővé. Úgy is mondhatnánk, a test a bűn erőtere. Azonban nemcsak a bűn fejeződik ki és hat a testen keresztül, hanem a büntetés is. Természetesen a bűn büntetése elsősorban a lelket, a bűn forrását sújtja. Azáltal, hogy szembeszegül az isteni értékrenddel, a lélek elveszti az isteni életet; azáltal, hogy az ember saját teremtményi volta ellen lázad, meg- hasonlik lelkében: furdalja a lelkiismeret; amennyiben a másik embert tárggyá alacsonyítja, a leike legmélyén egyedül marad. Ez a hármas meghasonlás, hármas büntetés a testben is „megtenni a maga gyümölcsét“. A lélek halála a test halálában fejeződik ki. A lélek meghasonlása önmagával a test és lélek harmóniájának megbomlását idézi elő: a test „súlya“, csak földi javakat értékelő törekvése, földhöz tapasztja, gúzsba köti a lelket, megnehezíti a szellemi és lelki értékek megismerését és szeretetét. A felebaráttal kapcsolatban is: akiknek a testemen keresztül ártottam (kihasználtam, elnyomtam, gyilkoltam őket), a testemen keresztül bosszulják meg magukat. Embertársaim gyűlölete és elvetése a testemen keresztül ér el hozzám; a testem megsemmisítésével akarnak engem megsemmisíteni.

így áradt el a bűn és a bűn okozta szenvedés a világon. A lélekből csírázva, vagy legalábbis a lélek beleegyezésével, de a testen keresztül hajtotta igájába az emberiséget. Az ember meghasonlott Istennel, önmagával és embertársaival. Ez a hármas meghasonlás egyszerre az ember bűne és büntetése. Legalábbis kezdetben szándékosan akarta: ezért bűn; következményeit azonban kénytelen elszenvedni: ezért büntetés. A hármas meghasonlás szenvedés — büntetés jellege legerősebben a halálban mutatkozik meg. Isten legnagyobb földi ajándéka az élet. Mikor a bűnös haldoklik, megtapasztalja (vagy legalábbis a halál közelsége arra sürgeti, hogy megtapasztalja), mit jelent Isten kegyéből kiesni, távol kerülni attól, aki maga az élet. A halálban nemcsak Istentől, hanem embertársainktól is távol érezzük magunkat. Senkivel sem oszthatjuk meg az előttünk álló rettenetét; egyedül kell szembenéznünk az éjszakával. De az önmagunkkal való meghasonlás is itt éri el csúcspontját. Az ember, akit Isten örök életre teremtett, most úgy érzi, hogy „a semmi ágán ül szíve“ (József Attila), a semmi örvénye fenyegeti. Ez az élmény metafizikailag nagyon is megalapozott. Amint már mondtuk, az ember nemcsak testben lakó lélek, hanem lélek és test lényegi egysége. Személyünk „magva“, aktív „elve“, a lélek ugyan halhatatlan, de csak a testben és a testen keresztül valósíthatja meg önmagát ebben a világban. A test tehát hozzátartozik „az ember személyazonosságáéhoz. Ezért a test halála nem „földi porhüvelyünk“ leválását jelenti, amely valódi személyiségünket idáig korlátozta, hanem megtámadja egész valónkat. A test elvesztésében valamiképpen önmagunkat vesztjük el, anélkül, hogy személyünk „magva“, a szellemi lélek megszűnnék létezni.

Ebből talán jobban megérthetjük, miért szükségszerű büntetése a bűnnek a halál. A bűn elkövetésekor az ember úgy tett, mintha független lét- és érték6