Szolgálat 61. (1984)

Tanulmányok - Szigeti Miklós: Az engesztelés teológiája

fogadva és Krisztus Urunk belső vonzásának engedve, megtér az Istenhez, akkor megtérése természetes következményeképpen elfogadja Isten ítéletét a tulajdon élete felett, és ennek az önelítélésnek ugyancsak természetes folyománya, hogy megfosztja magát valami kielégüléstől. De ebben a percben a megtérő már azonosította is magát a keresztre feszített Krisztussal, aki életét adja azért, hogy eleget tegyen a megsértett erkölcsi rend követelményének a világ bűneiért. Ebben a pillanatban az Atya már nem a bűnöst, hanem Krisztus tagját látja benne, mint tulajdon szeretett fiát öleli őt magához, tehát megbocsátotta bűnét.“ (Alszeghy Z.: A gyónás, Róma 1978, 98.)

Canterbury Szent Anzelm (1034—1109) Cur Deus homo c. művével a jogi szemlélet diadalát üli: a bűn felborította az erkölcsi rendet, tehát helyre kell állítani. Ehhez pedig az szükséges, hogy a bűnös vagy bűnhődjék, vagy elégtételt nyújtson. Ennek a szemléletnek megvan az az előnye, hogy mindig emlékezetbe idézi: Jézus Krisztus kiengesztelte bűneinket, hiszen ezt mi magunk sohasem tehettük volna meg. Az emberi engesztelés tehát mindig a krisztusi engesztelés függvénye, csak analóg értelemben vehető.

Az újkortól napjainkig

Az újkorban már nem az a kérdés: hogyan engeszteljük ki a haragvó Istent, hanem az: hogyan fejezzük ki együttérzésünket az érettünk és a világ bűneiért szenvedő Istenemberrel. A cél tehát: azonosulni Krisztus szenvedésével. Ennek az azonosulásnak a tetőpontján Assisi Szent Ferenc (| 1226) áll, aki megkapja Krisztus sebhelyeit. Az irány tehát most már teljesen Krisztus-központú.

Alacoque Szent Margit-Mária (1647-90) az újkori Jézus Szíve-tisztelet elindítója, s azóta az engesztelés gondolata ezzel a tisztelettel párosul. A hitetlenség növekedésével a buzgóbb hívekben nő az igény, hogy kiengeszteljék Jézus Szent Szívét a sértésekért, bántalmakért. A XIX. sz. végére már kialakultak a klasszikus engesztelő gyakorlatok: engesztelő szentmisék, áldozások; egyre népszerűbbek lettek azok a testvérietek, amelyeknek egyetlen célja az engesztelés. Engesztelő szentségimádó rendek alakulnak, s a mai napig fennállnak.

XI. Pius pápa (1922-39) körleveleiben (Miserentissimus Redemptor 1928, Caritate Christi compulsi 1932) az engesztelés klasszikus meghatározása szerepel: az engesztelés az Istenembert ért sérelmek jóvátétele, együttérzés a szenvedő Úr Jézussal, vigasztalása keserű szenvedésében. Az engesztelés tehát már nem érinti a megigazulást, vagyis Isten és ember alapvető viszonyát a krisztusi kiengesztelődésben. Most már más síkon mozog: Krisztus követését jelenti erkölcsi értelemben. így mondhatjuk azt is, hogy az engesztelés a keresztény erkölcsiség és jámborság egyik legfontosabb és legelterjedtebb formája. Ezt a gondolatot fejleszti tovább XII. Pius pápa Haurietis aquas kezdetű körlevele 1956-ban, ugyanakkor kiigazítja a népies jámborság teológiailag nem helytálló formáit.

27