Szolgálat 61. (1984)

Tanulmányok - Szigeti Miklós: Az engesztelés teológiája

követték a halálba, s ezért analóg értelemben az ő haláluk is Krisztus halálához hasonlóan engesztelő áldozat. Ilyen értelemben nyilatkoznak már a II. sz. elején az apostoli atyák (pl. Antiókiai Szt. Ignác, Róm 6,3; Martyrium Polycarpi 17,3). Azt is mondja Ignác, hogy a vértanúk halála eltörli saját bűneiket (Ef 12,2; Magn 14), de már bennfoglaltan arra is utal, hogy ez a halál eltörölhetné az egész Egyház bűneit is (Trail 13,3; Ef 8,1). Az Újszövetség nem beszél még arról, hogy az apostolok halála engesztelő jellegű lenne, hiszen az ő vértanúságuk eltörpül Krisztus engesztelő kereszthalála mellett. Antiókiai Szent Ignác viszont már halálát az egyházakért bemutatott áldozatnak tekinti. A „Polikárp vértanúsága“ irat párhuzamot von a késői zsidó vértanúk (2Makk 7) és Szent Polikárp szmirnai püspök (f 155 körül) vértanúsága között: a Makkabeus vértanúk halála közbenjárt a zsidóüldözés megszűnése érdekében, így hasson oda Polikárp halála is, hogy szűnjék meg a keresztényüldözés (1,1; 14,2).

Origenész is hangsúlyozza a „Vértanúságra való buzdításában (235 körül), hogy egyedül Krisztus halála hozta létre a kiengesztelődést (12). De ugyanebben a művében (50) azt is mondja, hogy Krisztus véréhez hasonlóan a vértanúk vére is megváltást hoz. A két gondolat összeegyeztetésével viszont már nem foglalkozik. De csak ilyen alapon magyarázhatjuk azt a tényt, hogy a szentatyák szerint a vértanúknál saját vérük hullása helyettesítheti a vízkeresztséget. A vértanú vére ugyanis olyan hatású, mint Krisztus vére: mindkettő kiengesztel, egyik a vízkeresztségben, másik a vérkeresztségben (Tertullianus: De baptismo 16; Apologeticus 50). Origenész szerint a vérkeresztség bizonyos szempontból magasabbrendű a vízkeresztségnél, mert visszaszerezheti az utóbbinak elvesztett kegyelmét (In ludices hóm. 7,2).

Megállapíthatjuk tehát, hogy kezdetben még kettős arca van az engesztelés teológiájának. Egyrészt Szent Pál és a Zsidókhoz írt levél nyomán hangsúlyozzák a krisztusi engesztelés egyedülálló voltát, másrészt a késői judaizmus hatására kiemelik a vértanúk vérének engesztelő hatását önmaguk és az egész Egyház javára. Végül ide csatolták a mindennapi keresztény élet szenvedéseit is, amelyeket fel lehet ajánlani engesztelő áldozatként az egész emberiség bűneiért.

A kereszténység előtt világos volt, hogy Krisztus egyszer s mindenkorra eleget tett bűneinkért. Ezért a keresztény véráldozatnak csak analóg értelemben tulajdoníthattak engesztelő jelleget. A keresztség minden bűnt eltörölt, mert Krisztus kiengesztelte azokat. Ezért most már csak az lett teológiai kérdés: kell-e a keresztség után elkövetett bűnökért egyénileg is vezekelni. A keresztség „az első bűnbánat“ (paenitentia prima), míg a bűnbánat szentségében nyert feloldozás a „második bűnbánattal“ állott kapcsolatban (paenitentia secunda). Az elégtétel a bűnbánat szentségének nesze, és csökkenti vagy teljesen el is törölheti a már megbocsátott bocsánatos bűnökért járó ideigtartó büntetést. Ezt világosan tanítja a tridenti egyetemes zsinat (DS 1689—1692 és 1712—1715).

Az egyéni engesztelés, elégtételnyújtás nem önálló, mindig kapcsolatban áll Krisztus engesztelő művével. „Amikor a bűnös, Krisztus Urunk szavát el26