Szolgálat 61. (1984)
Tanulmányok - Szigeti Miklós: Az engesztelés teológiája
Ebben az általános keretben kell szemlélni az Ószövetség felfogását is az engesztelésre vonatkozólag. A Teremtés könyve beszámol a bűnbeesésről (Tér 3). Az emberiség történetét tehát már kezdettől fogva bűn terheli. Az ószövetségi választott nép tudja, hogy kiválasztottsága ellenére Isten színe előtt mindig bűnös, vagyis rászorul arra, hogy kiengesztelődjék Istenével. Az áldozatok rendszere is ebből az igényből született meg. Az engesztelés héber szótöve: „kpr“ eredetileg eltörlést, befedést, megbocsátást jelentett. A héber Szentírásban intenzív alakban fordul elő (piel), és mindig engesztelést jelent. Használata azonban kétféle: a Papi Kódexen kívül (a mózesi Ötkönyv egyik forrása) Isten vagy ember az alany, és egy másik személy vagy a bűn a tárgy, amiért engesztelni kell. A Papi Kódex szövegeiben és a többi papi jellegű rész szaknyelvében mindig a pap az alany, s az ige jelentése már szűkített: a pap elvégzi az engesztelés szertartását. Az áldozat vére kiengeszteli Istent. Az ószövetségi Törvény szerint „a test élete a vérben rejlik. A vért azért adtam nektek, hogy az oltáron elvégezzétek vele az engesztelés szertartását életetekért, mert a vér szerzi meg az engesztelést az élet számára. Ezért mondtam Izrael fiainak: Senki ne egyék közületek vért, s a közietek lakó idegen se egyék vért“ (Lev 17,11-12). Ebben benne van a vér ószövetségi teológiája: a kiontott vér engesztel, mert a vér az élet hordozója. Az ószövetségi áldozatbemutatók kezüket az áldozati állat fejére tették. Ezzel fejezték ki azt, hogy az állatra ruházzák bűneiket, s a jelképes mozdulat önátadásukat is jelezte: az állat helyettük hal meg. Erre utalt az engesztelőnapi „bűnbak“ szertartás is (Lev 16). A főpap jelképesen a bűnbak fejére helyezi Izrael fiainak vétkeit, majd kiűzik az állatot a pusztába, ahol a gonosz lelkek tanyáznak. Ezzel a bűnt visszaadták annak, akitől származott: a gonosznak. Más népeknél is vannak hasonló szertartások, de azok mágikus jellegűek. Hiszik azt, hogy szertartásaik rákényszerítik isteneiket a kiengesztelődésre. Ezzel szemben Izrael mindig tudatában volt, hogy szertartásaiknak csak könyörgő jellege van: nem Izrael engeszteli ki Istent, hanem Izrael könyörgése arra indítja őt, hogy ő maga engesztelődjék ki Izraellel. Természetesen mindig fennállott a veszély, hogy egyesek félreértik a szertartást, és mágikus erőt tulajdonítanak neki. A próféták éppen az ilyen ferde felfogás ellen küzdöttek. Ezért hangsúlyozták, hogy az igazi áldozat a megtört szív, a bűnbánó lélek (Zsolt 51,18 stb.). Az Ószövetség tud a helyettes szenvedés engesztelő erejéről is. Ennek gondolata legvilágosabban Másod-lzajásnál van meg az ún. Szenvedő Szolga négy énekében (Iz 42; 49; 50; 52—53). Akár egyént jelöl „Isten Szolgája“ (Ebed Jáhvé), akár kollektív személyiség — a szenvedő izraeliták összeségét jelképezné —, a lényeg megmarad: közvetlenül vagy közvetve, de mindenképpen Krisztusról van szó, mert ő a „per excellentiam“ Szenvedő, aki magára vette a világ bűneit, és engesztelést nyújtott megváltó szenvedésével, halálával és föltámadásával. A 4. ének kifejezetten mondja: „A mi betegségeinket viselte, és 23
