Szolgálat 60. (1983)
Eszmék és események - Húsz éve halt meg Sík Sándor (Kardos Klára)
HÜSZ ÉVE HALT MEG SÍK SÁNDOR 1963. szept. 28-án, szombaton reggel húga és utolsó napjainak ápolója, Valentin nővér — azóta már ő is halott — csak áldozni jött ki a kápolnai 5 órás misére, s azonnal visszatért a haldokló ágyához: vitte melléje Azt, akit már magához venni nem tudott. Néhány perccel 8 óra előtt — miközben ott ültem a sarokban az íróasztala mellett — szűnt meg, alig észrevehetően, a lélegzete. Húsz év nem nagy idő a történelem során. De elég ahhoz, hogy felnőjön egy új nemzedék, amelyik már nem ismerte őt. És elég távlatot ad, hogy megkíséreljük kijelölni helyét. Ezzel a céllal íródtak az alábbi sorok. Sík Sándor minden jellemzője megegyezik abban, hogy ez a rendkívül sokoldalú egyéniség mint ember volt a legnagyobb. Eszményét pontosan megrajzolta ő maga: „Embernek lenni - csak embernek, semmi egyébnek, — De annak egésznek, épnek, — Föld-szülte földnek — és Isten-lehelte szépnek!“ — Vajon azt jelenti-e ez, hogy az eleven egyéniség eltávozásával hatása is elhalványul? Semmiképpen sem. A nagy egyéniség objektív tettek és alkotások egész sorával írta bele magát századunk magyar életébe, irodalmába és egyházába. Tudta, hogy az egyházi élet szíve a liturgia, az imádság. Fiatal tanár korában adta ki a „Sík—Schütz“ néven közismertté vált, máig páratlan diákimaköny- vet, amely egyúttal kalauz a keresztény önnevelésre és életre. (Schütz Antal neve mintegy a védnökséget jelzi; ő maga mindössze két darabját írta.) Három évtizeddel utóbb követte ezt a felnőtteknek írt „Dicsőség! Békesség!“ Teljes lendülettel csatlakozott az egyházi ének reformmozgalmához, és a „Szent Vagy Uram“ számos szövegének át- vagy megírásával beleépült a legapróbb falu istentiszteleteibe éppúgy, mint a Cecília egyesület nagy énekléseibe — mindmáig. A zsoltárokat háromszor fordította le, egész életét végigkísérte ez a munka; és kiadott egy kitűnő himnuszfordítás-gyűjteményt is, a Himnuszok könyvét. Mindig boldogan és felelősségtudattal hirdette Isten szavát a szószékről, beszédekben, beszédsorozatokban. Könyvalakban is megjelent az Árpádház szentjeiről tartott hat rádiós beszéde (Szent magyarság 1936) és néhány konferenciabeszéde a Vigíliában meg „A kettős végtelen" c. gyűjteményben. Utóbbiak fogalommá váltak évek hosszú során át; advent és nagyböjt idején sereglettek rájuk az emberek. Rónay György írja: „A magyar spiritualitás történetének egyik fontos, a legújabbkorinak pedig minden bizonnyal legfontosabb fejezete ez... A Zsinat mindazt szentesítette, amit ez a keresztény humanizmus hirdetett és kiformálni igyekezett ... a felelős személyiségben gondolkodó kereszténységet ... a teljes emberség kibontakoztatásának optimista derűjében.“ Középiskolai tanári éveiben mint nevelő, fiúk százaira, mint cserkészvezető (cikkeivel is a Zászlónkban és a Magyar cserkészvezetők, könyvével) ezrekre gyakorolt életre szóló hatást, ami később tovább sugárzott saját családi életükben. Az egyetemi katedrán persze kicsit távolabb jutott hallgatóitól, de ott is minden alkalmat megragadott az emberség közvetlen fejlesztésére (évnyitó 80
