Szolgálat 60. (1983)

Eszmék és események - A mai katolikus Luther-kép (Békés Gellért)

még tovább megy, s merész párhuzamot von XXIII. János pápa aggiornamentó- ja, illetőleg a II. vatikáni zsinat reformjai, és Luther reformátori törekvései között.'0 Megállapítja, amit a Katolikus/Lutheránus Vegyesbizottság nyilatkozata is kijelent, hogy a zsinat nem egy tanítása, mint az egyházi hagyomány hiteles eleme, teljesen megfelel a reformátor szándékának. Ezek közé tartozik, hogy az egyház „Isten népe“, amely állandó megújulásra hivatott (ecclesia semper reformanda); hogy ennek a megújulásnak eleven forrása az Isten igéje és az arra adott hivő válasz; hogy hitünk középpontjában Krisztus keresztje áll; hogy valamennyi hivő részese Krisztus papságának, s hogy a fölszentelt papság ennek az általános papságnak a szolgálatában áll; végül hogy az egyénnek vallási kérdésekben is joga van lelkiismereti szabadságára.

Végeredményben tehát Luthert — annak ellenére, hogy teológiájában a katolikus dogma némely pontjában, főleg az Eukarisztia áldozati mivolta, a papi rend szentségi jellege és az egyházi tekintély elismerése terén hiányok mutatkoznak — a krisztusi hit tanújának tekinthetjük. Ebből azonban nem következik, hogy — mint Peter Manns mainzi katolikus teológiai tanár tette a félezredes évfordulóra írt kitűnő képes életrajzában" — unser Vater im Glauben, vagyis „a hitben atyánknak“ tekintsük. Nem kétséges, hogy tanúja az evangéliumi hitnek, de hogy ez a tanúság egyetemes értékű tanúbizonysággá váljék, ahhoz katolikus és lutheránus teológusoknak közös megbeszéléseken arra kell törekedniük, hogy végre beépítsék a reformátort a kereszténység ökumenikus katoiicitásának abba a szerves egyetemességébe, amely teológiai véleménykülönbségeket is magasabbrendű egységbe képes foglalni.'2

Végül is mik azok a döntő pontok Luther teológiájában, amelyek korszerű katolikus értelmezésével bizosítani lehet a reformátor helyét az egyetemes keresztény tanítás hagyományos folyamatában? Kövessük a három lutheri elvet: „sola Scriptura, sola fide, sola gratia“. Hermeneutikai nézőpontunkat az határozza meg, hogy ezeknek az elveknek konkrét értelme a századok folyamán, főleg a történetkritikai gondolkodás kialakulásával, bizonyos változáson ment át.

A sola Scriptura elve a 16. században a túlságosan fölhalmozódott egyházi hagyományok ellen irányult, amelyek zavarták az evangéliumi tanítás tisztaságát. Ma éppen a történetkritikai vizsgálatok alapján nyilvánvaló, hogy hitünk közvetlen forrása az apostoli igehirdetés, az a kérügma, amely az ősegyházban meghirdette Krisztus üdvözítő örömhírét és húsvétjának megváltó misztériumát. Az újszövetségi szentírás nem más, mint ennek az igehirdetésnek írott dokumentuma, vagyis az élő hagyomány, a paradosis írásos rögzítése. Az egyház írott ige alapján hirdeti az evangéliumot, ám az evangélium megőrzése és hiteles értelmezése az egyházra van bízva. A kettő hermeneutikus kört alkot, és ezzel, egymást kiegészítve, szervesen összetartozik: Isten szava határozza meg az egyházi igehirdetést és a hivő életet, de az isteni ige hiteles közvetítéséért az egyház felelős.

78