Szolgálat 60. (1983)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Hogyan olvassuk a Jelenések könyvét?

e szöveg szerint (1Krón 25,1-31) Dávid a „prófétákat, akik citerán, hárfán és cimbalmon kísérték az éneket“ huszonnégy csoportra osztotta. A huszonnégy csoport a szövegben családonként listázva van. Ezeknek felel meg tehát a Jelenések könyvének huszonnégy véne, akik nyilván papi szolgálatot teljesítenek: „hárfája és tömjénnel teli aranycsészéje volt mindegyiknek“, szolgálatuk a „szentek imádságait“ összegezi (5,8).

A könyv ezen része tehát az Ószövetségnek már MEGVALÓSULT beteljesedéséről szól, arról az égi templomról és istentiszteletről, a célját már elért népről (pontosabban a nép „maradékáról“), amely Isten jelenlétében végre megvalósultan látja, érti, tapasztalja kiválasztott sorsát és annak értelmét. Ezért van az, hogy a 4—11. fejezet nyelve, képei és teológiai fogalomtára annyira ószövetségi keretek között marad. Ez a tény már sok kommentátornak feltűnt: pl. Jézus neve ezekben a fejezetekben egyetlen egyszer sem szerepel, Krisztusra csak mint „a Bárányra“ történik utalás, és jellegzetesen keresztény fogalommal alig találkozunk a szentek imádságainak szövegében (4,11; 5,9-10.12; 6,10; 7,10). Nem csoda, hogy egyes modern redakció-kritikusok, akiket elsősorban a biblikus szövegek lehetséges forrásai érdekelnek, arra következtettek, hogy ezek a fejezetek részben vagy egészben zsidó apokaliptikus könyvekből származnak (J. M. Ford amerikai teológusnő kommentárjában odáig megy, hogy a fejezeteket Keresztelő szent János tanításaira vezeti vissza: Revelation, The Anchor Bible 38, Garden City, 1975, 50-56). Sokkal kézenfekvőbb azonban az a meggondolás, hogy a mű egésze keresztény alkotás, csupán e fejezetek tudatosan megőrzik az ószövetségi távlatot, mivel az Ószövetség üdvösségre jutott szentjeiről szólnak. A Zsidókhoz írt levél hasonló, valójában párhuzamos szövegével való összehasonlítás aligha hagy kétséget e magyarázat helyessége felől:

„Ti Sión hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez, akik föl vannak jegyezve a mennyben, mindenek bírájához, Istenhez, a tökéletes igazak leikeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz és a meghintés véréhez, amely hathatósabban kiált, mint Ábelé“ (12,22-24).

A Jelenések könyvének 4—11. fejezete tehát nem egészen egyedülálló az Újszövetségben. Fontos szerepük, hogy a Zsidókhoz írt levél rövid idézete mintájára, de sokkal inkább a pogányságból megtért keresztények szemszögéből, tisztázzák az Ó- és Újszövetség viszonyát. Izrael tizenkét törzse itt mint mennyei sokaság jelenik meg (7,5—8), amelyhez megszámlálhatatlan sereg csatlakozik „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből“ (7,9). Izrael országának helyreállítása itt már nem aggodalommal feltett, megoldatlan kérdés (vö. Csel 1,6), arról már költői kérdésként sem lehet beszélni, hogy elvetette-e Isten az ő népét (vö. Róm 11,1). Izrael szentjei beteljesülést jelképeznek; avval, hogy már Isten örök jelenében élnek, az első szövetség végképp befejezettnek tekinthető. A Bárány ereje ugyanabban az értelemben nyitotta meg az isteni

31