Szolgálat 60. (1983)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Hogyan olvassuk a Jelenések könyvét?
nem kerülheti el (17,9-18). A könyv szerzője tehát úgy tekinti az Egyház és a Római Birodalom viszonyát, mint a Sátán és Krisztus harcának történelmi méretű kibontakozását. Már messze túl vagyunk azon a ponton, amikor szent Pál a római hatalmat mint Isten hatalmának letéteményesét méltatta (vö. Róm 13, 1-7). Valószínűleg nem is Néró korát tükrözi a mű — Néró idejében a keresztényüldözés aligha volt általános, Kis-Ázsiát nem igen foglalta magában —, hanem Domitianus uralmának utolsó éveit (81-96), amelyek a császárkultusz terjedése miatt egyre növekvő konfliktusba vitték a keresztény közösségeket. b) E korban az Egyház a zsidósággal is egyre ellenségesebb viszonyban találja magát. Minden jel szerint az első század végén a kereszténység már a hatóságok előtt sem tűnhet egyszerű zsidó szektának, úgy mint azelőtt (vö. Csel 18,14-15), hiszen az első zsidó háború után (69-71) a két vallás közötti szakítás véglegessé vált. Az új helyzet a műben többszörösen kifejezésre jut: a vasárnap, mint „az Úr napja“ már intézménnyé vált a keresztények között (vö. 1,10), az Egyháztól elidegenedett, sőt ellenséges zsidó közösséget jelzi a „Sátán zsinagógája“ kifejezés és „azok, akik magukat zsidónak vallják, de nem azok“ (vö. 2,9 és 3,9-10). Ugyanakkor az „igazi Izrael“, Isten új népe a kereszténység: a látnok az ószövetségi iratokat a kereszténység jogos tulajdonának tekinti, és azonosul az ószövetség szentjeivel, Isten új népe magjának pedig a tizenkét törzset tekinti (7,5-10). Izrael intézményeit, a királyságot, a templomi liturgiát és a papságot, sót magát a szent várost, Jeruzsálemet ez a szerző már csak földöntúli, mennyei, azaz jövőbeli valóságként tudja látni. A nagy ószövetségi reményeket már nem a történelem színpadán, hanem egy történelmen túli esz- katológiában látja megvalósuláshoz közeledni. Legjellemzőbb a 11. fejezet vége: „Erre a mennyben megnyílt Isten temploma, és a templomban láthatóvá lett a szövetség szekrénye“ (11,19). Itt már a lerombolt Jeruzsálem korának láthatára tárul elénk; új Jeruzsálem csak „új ég és új föld“ (21,1) keretében várható. A könyv tehát már a zsidóság burkából kifeslett, etnikus és kulturális korlátáiból kivetkőzött — a frissen született pillangó szabadságában szálló — kereszténységet szemlélteti. Ugyanakkor egyik legfontosabb mondanivalója az, hogy megmutassa: az Isten népének őstörténete a kereszténységben végső gyümölcsét, betetőzését és beteljesedését nyeri el. A hétpecsétes könyv megnyitása (5,1-14) is ezt jelképezi: Isten üdvösségterve, amely az Ószövetségben kifejezést nyert, most megmutatja értelmét; a legyőzött, de győztes Bárány feltöri az üdvtörténet titkainak pecsétjét. c) A harmadik ellentét, amely a látnok felfogása szerint az Egyház helyzetét jellemzi, az egyházi közösségen belül jelentkezik. A könyv minduntalan jelzi, hogy az Egyházat belső válság szorongatja. A nikolaiták eretneksége Efezusban (2,6) és Pergamumban (2,15) megmételyezi a hitet. A Tiatírához írt levél Jezabel nevű parázna asszonyt említ, — a név valószínűleg ószövetségi jelkép (vö. 1Kir 16) —, amely talán egy gnosztikus csoportot jelent, vagy talán itt is a nikolaiták- ról van szó, akikről egyébként semmi közelebbi értesülésünk nincs. A későbbi fejezetek is tartalmaznak utalásokat „hamis prófétákra“ (19,20; 20,10), akik nyil29
