Szolgálat 60. (1983)

Tanulmányok - Peter Henrici: Végső ígéret és emberi jövő

és az emberi cselekvésben először megteremti a kifejlődés terét, feltartóztatva uralmának betörését, - a szó legszorosabb értelmében vett kegyelmi határidő ez (vö. 2Pét 3,9 és Lk 4,18-19; 3,9-17).

4. Isten közeli uralma legyen hatékony megtérésben és hitben. „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az Evangéliumnak“ — így hangzik a kegyelmi határidő teljes üzenete (Mk 1,15). Az Ország közelsége itt és most nem forradalmi változásban vagy a világ valóságának átalakításában válik hatékonnyá, hanem erkölcsi és vallási követelményben; megvalósítandó kötelesség, nem pedig tény. Az intézményes szerkezetű valóság ígérete az egyesnek szóló lelkiismereti felhívásban valósul meg. Ezzel semmit sem vontunk vissza a végső keresztény ígéret alapvetően egyéniség fölötti jellegének tételéből. Az intézményes Ország és személyes megtérés paradoxonéban inkább az a másik tényező tükröződik, ami az emberiség egész történetére rányomja bélyegét: hogy minden társaság, intézmény és annak története mindig az egyesek döntésétől és cselekvésétől függ. Amennyiben az Ország egyáltalán már most hatékonnyá válik, ez csak egyes emberek lelkiismereti döntéséből történhetik. Jézus is azzal a megbízatással válaszolja meg tanítványai utolsó kérdését „Izrael országának“ helyreállításáról, hogy legyenek „tanúi Jeruzsálemben... és a föld határaiig“ (Csel 1,6-8). Ezen a ponton már konkrét tartalmat is kap a vég keresztény ígérete; legalábbis fölmérhetjük hatását a világ valóságára.

Tartalmat kap az ígéret az által, hogy a megtérés nem annyira saját bűneinktől való elfordulás (mint még Keresztelő Jánosnál: Mt 3,2-12; Lk 3,3-17), mint inkább odafordulás „az Evangéliumban való hithez.“ Az Evangélium azonban maga Jézus Krisztus. Az ő léte alapozza meg az Ország közellétét; ő saját személyében az „autobazileia“, Isten országa. így az evangéliumba vetett hit a Jézus személyes követésére szóló felhívásban válik foghatóvá (Mk 1,16-20), és a tanítványok „tanúságtétele“ nemcsak a feltámadásra vonatkozik, hanem már Jézus földi működésére is, és ezen túl világbírói visszajövetelére (Csel 10, 39-42). Jézus személyéről tehát leolvasható, hogyan kell érteni az Ország jöveteiét. Először is újból negatív értelemben: Jézus visszahúzódik (Jn 6,15) vagy hallgatást parancsol (Mt 8,4; 9,30; 12,16; Mk 5,43; 7,36; 8,30; 9,9), ha veszély forog fenn, hogy mint csodatevő gyógyítót vagy politikai Messiást félreértik, így a hivő látómezejéből eltűnik minden utópisztikus álom egy jobb világról és mindenféle gyökeres fordulatba vetett remény. Jézus még csak nem is „a szegények ügyvédje“, hanem a bűnösöké (1Jn 2,1), de csak Isten ítélőszéke előtt; itt a földön közel van a szegényekhez és bűnösökhöz, olyan közel, hogy egészen a kereszten elszenvedett gonosztevői halál szolidaritásáig megy velük (Lk 23, 35-40). Szegénység, gyöngeség, balgaság, megalázkodás tehát nyilvánvalóan az egyedüli formája Isten dicsősége bevilágításának a világtörténelembe (vö. 1Kor 1,18-2,4; 2Kor 12,9-10 stb.), és a szegények az Ország ígéretének kiváltságos — szinte úgy tűnik: egyedüli (Mt 19,24; Lk 6,24-26; 16,25)

22