Szolgálat 59. (1983)
Eszmék és események - A tabernákulum előtt (Alexia)
biztató, meleg atyai szót, — minden népnek, minden nemzetnek, az egész világ itt megjelent valamennyi képviselőjének. Igazában most éljük át tökéletesen hitünk egységét, az „egy akol, egy pásztor“ fogalmát. Végre minket szólítanak. Persze felőliünk és boldogan üvöltünk. A Szentatya kivárja, amíg egy kissé „lecsillapodunk", és akkor először olaszul, majd a végén lassan, tagoltan magyarul is mond üdvözlő és bátorító szavakat: „Akik megismertétek a teológia mélységeit és szépségét, kötelezzétek el magatokat Isten Országának lelkes hirdetésére! Ezért adom rátok apostoli áldásomat!“ Nagy taps és éljenzés minden oldalról. Lassan fölénk úsznak a Szent Péter bazilika csodálatos harangjai. Betöltik boldog szívünket, az egész várost, a világot. Dél van. Fél egy körül jár már az idő, amikor a Szentatya a betegektől, gyermekektől és az elöl ülő előkelőségektől elbúcsúzva lassan felénk közeledik. Izgalmunk szinte leírhatatlan. Egyszer csak megáll a csoportunkat vezető és szavainkat tolmácsoló László atya előtt. Megkérdezi tőle, mi vagyunk-e a budapesti világi teológusok. Igenlő válaszára mosolyog, és hozzám lép. Alig magasabb, mint én. László atya még megjegyzi, hogy a lengyelek és magyarok testvéri nép. „Tudom" — mondja ö magyarul! És még valami ilyesmit mormol: „Drága Magyarország!“ Én meg csak nézek, bámulok melegen mosolygó kék szemébe, és felém nyújtott balkezét megragadva, megcsókolom tisztelettel azt a kezet, amelyet alig egy éve egy őrült merénylő golyója sebesített meg. Valamit akartam volna mondani is, talán csak azt, hogy: „köszönjük, Szentatya“ — de semmi, semmi nem jutott eszembe, csak potyogtak a könnyeim, ő meg mosolygott szelíden. Átadtuk az ajándékokat, és továbbsuhant. Észre sem vettem, hogy a lábamat közben beszorították a mellvéd állványai közé. Hogy fáj? Ki törődik most ezzel! Nemsokára elősuhan egy nagy fekete autó, s a Szentatya hófehér alakja eltűnik benne, és — vége! Vége? Nem, nincs vége, mert amíg élünk, ebből élünk, erre emlékezünk, és továbbadjuk meleg atyai kézszorítását, szavait és áldását - nektek - mindenkinek. Gy. E. A TABERNÁKULUM ELŐTT Uram! köszöntlek e reggeli ragyogásban. A „Szívem első gondolatja...“ ötlik eszembe. De ezt igaz szívvel már nem mondhatom, mert gondolatban — mint egy reflektor - kora reggel végigpásztáztam a napot. Már föltettem a kérdéseket: Mi vár rám ma? Mi lesz nehéz? Minek lehet örülni? — Ez végeredményben nem rossz kezdés, mert az örömre gondolás megadja a nap kezdő lendületét. De be kell vallanom, hogy ezek az örömök, amelyeket elvárok az érkező naptól, sokszor nagyon anyagiasak, földhöztapadtak. Aztán előfordul, hogy napjaimból még az ilyen öröm is hiányzik. — Egyik nap olyan, mint a 68
