Szolgálat 59. (1983)
Eszmék és események - A „Nyitott kapu napja" (Fejős Ottó)
tóttá magát, amint a gázmüvektől hazafelé ballagott. Látta saját gondolatait, és ez bensőséges örömmel, sőt büszkeséggel töltötte el: íme, ez vagyok én. Nem is hitte, hogy ennyire örülhet az ember saját magának. Amikor veszekedésük elkezdődött, egyszer csak egy undok alakot látott maga előtt, aki fölényes biztonsággal alázta meg feleségét mindig újra. Meglepte, milyen durván beszélt az asszonnyal, milyen fájdalmat okozott szavaival. Felesége érzéseit, gondolatait is látta és tenger szenvedését. Azt is, hogy az asszony egész éjjel nem tudott aludni, és vörösre sírta a szemét bánatában. Ekkor fordult a kocka, más képeket látott. Régebbi veszekedéseket élete társával és másokkal. Előkerültek egyes órák az életéből, szépek is meg rútak is. Megfordult vele a világ. Jánosfai János ijedten nézett körül. A felhőtámlás székeken alig ült valaki, csak az újonnan jöttek foglaltak helyet bársonyos öblükben. Ha ezt mind tudja az Isten és számonkéri tőlem, menten a pokolba jutok, rémült meg teljesen. Vissza a földre, hol a kijárat? Nagy tömeg tolongott a kijáratnál. Talán rosszul lett valaki, és segíthetek rajta, nyílt meg segítőkészsége egyszerre. De nem lett rosszul senki, vagy úgy is mondhatnánk, mindenki rosszul lett — ugyanúgy, mint ő. Ezért keresték oly nagy számmal a kijáratot. Hangot hallott, a főangyal szólt hozzájuk: „van még időtök rendbehozni a dolgokat“. Mint hatalmas villám csapott lényébe a felismerés világossága. Ahogy haladt, rájött, hogy szolgaként kezelte feleségét. Kevés hibáját sem bocsátotta meg, inkább nagyobbnak állította be, hogy sajátját takargathassa vele. Az a szentbeszéd, amit kézlegyintéssel elintézett, neki szólt. Pontosan neki, — most értette. Ezen a beszéden keresztül beláthatok a mennybe, enyhült kétségbeesett vigasztalansága. De akkor — vette észre a templomban, ahová ismét megérkezett, a szószéket —, akkor minden beszéden keresztül bepillanthatok a mennybe, örvendett. Más öröm volt ez, mint eddig megszokta. Tiszta, gyermeki. Nem dölyfös, uralkodó, büszkélkedő. Felébredt, vánkosa nyomta a fejét. Akárhogyan is igazgatta, még mindig nyomta valami. Valami megfordult bennem, borzongott a felismerés, de ezúttal valahogy jólesően. Amikor meglátta feleségét vörös szemekkel és fáradt léptekkel, megfogta kezét, magához vonta és megcsókolta. Máshogy, mint eddig szokta. Bocsáss meg, suttogta. A két szó megsimogatta az asszony csapzott, feldúlt lelkét. Csendes remény kelt benne, talán mégis megjavul az ura. Nem fogja tökéletlen gondolatait többé felhányni. Ilyen másoknál is előfordul, nem is ritkán, emlékezett mások hóbortjaira. A férjemet nem fogom többé emiatt dühíteni, — pislákolt az asszonyban a felismerés, amely lassanként biztató, melegítő érzéssé fejlődött. Egyfajta boldogság töltötte el, mint aki megtalálta a békesség kapujának kulcsát. Azóta nem tart a jó Isten „nyitott kapu napját“ többé, mert reá majdnem senki sem kiváncsi. 64 Fejős Ottó
