Szolgálat 59. (1983)

Eszmék és események - A Szentatya Lengyelországban (S. M.)

ESZMÉK ÉS ESEMÉNYEK

A SZENTATYA LENGYELORSZÁGBAN

II. János Pál pápasága alatt másodszor látogatott el hazájába. Az 1979 óta eltelt négy év aránylag rövid idő, de sok és nagy változást hozott az ő életében is, a lengyel egyházban is. Meghalt Visinszkij bíboros, nyomába Józef Glemp lépett. Lengyelország nagy társadalmi válságokon ment át, s ezek megoldására a vezetőség mindinkább igénybe veszi az egyház tekintélyét. Maga a pápa kis híja életével fizetett a török merénylő golyójáért. Mindezek a súlyos események valamiképpen rávetették árnyékukat az idei útra. A négy év előtti kölcsönös önfeledt ujjongással szemben most csendesebb, komolyabb, meg- gondoltabb volt az alaptónus. A lényeg természetesen változatlan maradt. Egyfelől a pápa minden percét — olykor még a rövid éjszakai pihenőből is elvonva — és minden erejét honfitársai erősítésére, vigasztalására szánta, másfelől az emberek százezrével, milliószám tódultak látására, hallására, s adtak kifejezést ragaszkodó szeretetüknek, ha kevésbé hangosan is, de annál több ötletességgel.

Az Osservatore Romano cikkírója szerint ez az utazás „az egyensúly mesterműve“ volt a Szentatya részéről. Mert egyformán kevéssé kielégítő lett volna, ha csak miséket mond és imádkozik, anélkül, hogy tudomást venne a fennálló problémákról és osztoznék bennük, — vagy ha beavatkozik a napi politikába, és így veszélyezteti a látogatás lelkipásztori jellegét, ö azonban össze tudta olvasztani az elveket a realitással, népe életének lelki-vallási és társadalmi oldalait, állandóan egy magasabb szinthez: a feltétlen emberi és keresztény értékek erkölcsi követelményeihez viszonyítva. Értett hozzá, hogy szóvá tegyen mindent, ami honfitársai szívét nyomta, anélkül, hogy bárkit megbántson, vagy zabolátlan szenvedélyeket keltsen. Nyíltan, de a kellő tisztelettel tárgyalt a vezetőkkel. Hirdette a jogokat és a kötelességeket egyaránt. „Nem akarunk olyan Lengyelországot, ami nem kerül nekünk semmibe.“ Megértette az emberekkel, hogy a polgári élet megjobbítása hosszú, türelmes közös munka és szakadatlan párbeszéd műve. Mindenütt úgy viselkedett, mint igazi főpap és igazi pap: teljes készséggel, részvéttel, gonddal, lelkipásztori szeretettel közeledve emberekhez és problémákhoz; és mint igazi lengyel, aki szívében hordja népe történelmét és máriás áhítatát.

Ha megpróbáljuk ennek a hétnek (június 16—23.) zsúfolt programját és megnyilatkozásait valamiképpen súlypontok köré csoportosítani, talán éppen ez lenne az első szembetűnő: a „történelmi“ jelleg. A pápa kifogyhatatlan volt a lengyel múlt dicsőségének és fájdalmainak fölidézésében. Szavait jelképes

57