Szolgálat 59. (1983)
Tanulmányok - Ruzsik Vilmos: Marillac Szent Lujza és az irgalmas nővérek
Minden tehetségét fel kellett használnia tökéletlenségeinek lefaragására, az életszentség felé való nyugtalan és heves törtetésének mérséklésére és főleg lelkiismerete túlságos félénkségének és aggályosságának orvoslására. A bölcsesség, nyugalom és józan érzék eszközeivel vezette át ezen a nehéz iskolán. Leggyakoribb tanácsai: „Higgadt és nyugodt lelkiállapot, engedelmesség, bizalom, és nem utolsó sorban türelmes kivárása annak, hogy tisztán megjelenjék Istennek szent és imádandó akarata.“ Hosszú és türelmes képzési időszak volt ez: négy évig tartott, és újabb három éves gyakorlat követte, hogy kialakuljon az az életforma, amire később leányait kellett megtanítania. Mindez a hármas elv irányítása alatt, ami gyökere, veleje és tengelye a vincés aszketikának: „Szeretni Istent kezünk munkájával és arcunk verejtékével. — Jézus Krisztust látni a szenvedő felebarátban, szeretve és szolgálva Urunkat mindegyikben és mindegyiket Urunkban. — Soha elébe nem vágni az isteni Gondviselésnek, hanem türelmesen kivárni parancsát.“ így lett de Marillac Lujza egyik legbuzgóbb szervezője a szeretetműveknek, amikor annak ideje elérkezett. Ekkor már özvegy, és fogadalmat tett, hogy úgy is marad. Férje, Le Gras Antal 1625. dec. 21-én költözött az örökkévalóságba. Nagy türelemmel ápolta több mint két éven át; jámborságával és imáival elérte, hogy a beteg nagy békében fejezte be életét. Mint láttuk, eleinte húzódozott a felelősségvállalástól. Vincének erős kézzel kellett őt a szeretetművek felé irányítania. 1629-ig nagyon szerény eredménnyel. Eleinte csak ruhát kér a rászorulók számára. Barátnőjével, Isabel de Fay-val gyűjtik és osztogatják. (Lujza első társai, barátnői külön tanulmányt érdemelnének!) Lassan rászánta magát, hogy látogassa a missziók nyomán felkutatott szegényeket és testi-lelki bajaikon segítsen, de ideje jó részét inkább imában töltötte. Egyszerre a kegyelem bevilágított leikébe. Nagy elhatározás lett az eredménye: Egész életét visszavonhatatlanul a szegényeknek szenteli. Ekkor írja neki Szt. Vince: „Végre, nagyrabecsült Asszonyom! Nagy örömmel hagyom jóvá ezt az elhatározást. Miért ne, mikor maga az Úr Krisztus adta ezt önnek. Járuljon holnap a szentáldozáshoz, vizsgálja meg hibáit elhatározásának szellemében.“ Három éves felkészülés után ez a „bátor asszony“ — ahogy Vince őt nevezni szokta — elindult a hősies szeretet útján. Első útja Montmirail-ba vitte 1629 májusában. Magával vitt egy szabálykönyvet és egy tanulmányt Vincétől arra vonatkozólag, hogyan kell alapítani, szervezni és látogatni egy szeretetművet. Megáldozott, meghallgatta lelkiatyja tanácsait, vette áldását és felült a kocsira, amely tele volt ruhával, orvossággá!, élelemmel. Egy szolgalány kísérte. Ebben a hónapban kelt az a megindító levél, amely így kezdődik: „Menjen tehát, Asszonyom, a mi Urunk nevében, aki küldi. Kérem az ö »isteni jóságát, hogy legyen önnel mindenkor, és legyen vigasza ezen a nehéz úton!“ „Az Üdvözítő 43
