Szolgálat 59. (1983)
Tanulmányok - Ruzsik Vilmos: Marillac Szent Lujza és az irgalmas nővérek
De Marillac Lajos, Ferriére és Villiers urának leánya 1591. aug. 12-én született. Főúri származása ellenére a szegények jövendő anyja csaknem bölcsőjétől, zsenge korától kezdve átment az árvaság és nélkülözés minden formáján, s ezen kívül a lelki sötétség éjszakáin is. Gyermekkorától a szigorú szerzetesi élet után vágyódik. Az Isten szolgája, akinek lelkét feltárja, mást javasol. Férjhez kell mennie. Tizenhárom évig tart házas élete. Hűséggel szolgálja férjét, fiúgyermekét sok gonddal, odaadással és az anyai szeretet melegével neveli. Mikor Szt. Vince irányítása alá került, előzőleg már részesült Szalézi Szt. Ferenc, majd Msgr. Camus belley-i püspök lelkivezetésében. Sok tökéletlenséggel terhelve érkezett és a kétségek éjszakájának közepén. 1623 áldozócsütörtökén — írja maga Lujza anya — nagy lelki letörtségen mentem át, amely tartott egészen Pünkösdig. Az a gondolat emésztett, elhagyjam-e a férjemet, ami régi vágyam volt, hogy így első fogadalmam legyen megvalósítható, vagyis szabadabban szolgálhassam Istent és felebarátaimat. Ezenkívül kétségem támadt, hogy ez a görcsös ragaszkodás lelkivezetőmhöz nem kötelez-e arra, hogy otthagyjam és másikat keressek. Végül pedig a legszörnyűbb kísértés szakadt rám: kételkedtem a lélek halhatatlanságában . .. Kétségek, amelyek végül is odáig sodortak, hogy ne higgyek Istenben. Ez a hármas bizonytalanság elképzelhetetlen szenvedést okozott lelkemben. A fény azonban felragyogott az agyongyötört lélek fölött: Pünkösd napján, mikor a Szent Miklós templomban misét hallgattam, egyszerre csak egy benső hang tudomásomra adta, hogy férjemmel kell maradnom, és hogy majd eljön az idő, amikor a körülmények úgy alakulnak, hogy szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tehetek egy Társaságban, ahol más személyek is ugyanezt teszik. Megértettem akkor, bogy olyan hely az, ahol sokat tehetek felebarátaimért; de sehogy sem értettem, miként lesz ez megvalósítható, mivel sok népet láttam ott ki-be özönleni. A lelkivezetőre vonatkozólag pedig azt a feleletet kaptam, hogy maradjak nyugodtan, és Isten majd ád egyet, akit — úgy tűnt nekem — láttam is. Visszatetszést éreztem elfogadására, de végül is beleegyeztem. Azt éreztem, hogy ez a változás nem hamarosan fog történni. A harmadik gyötrő érzés is eloszlott, és szilárd biztonság lépett helyébe; éreztem lelkem mélyén, hogy maga az Isten mondta nekem mindezeket, amiket leírtam, és hogy ha egyszer van Isten, nincs miért kételkednem. Lujza úgy jött ki ebből a vértanúságból, mint aki egy második keresztségben tisztult meg, tündökölve, erősen és sokkal vidámabban. 1623 telén Camus püspök nem tudott elmenni Párizsba, mint ahogy szokta, és elküldte lelki gyermekét Vincéhez, a gályák lelkészéhez. Mindketten kölcsönös idegenkedést éreztek egymás iránt: Lujza, mivel az atya falusiasnak, csiszolatlannak tűnt fel neki és egy kicsit szomorúnak; Vince meg a szegényekkel volt elfoglalva, és nem volt ínyére előkelő hölgyekkel foglalkozni. Nem sokáig késett azonban a felfedezés. Lujza rájött, hogy az okosságnak, bölcsességnek és józan ítéletnek mennyi kincse rejlik áz új lelkivezetőben. Vince is felfedezte, milyen fönséges szerepet tölthet majd be új lelki gyermeke a szeretet műveiben a rászorulók nagy javára. 42
