Szolgálat 58. (1983)
Eszmék és események - Péter tagadása (Farkasfalvy Dénes)
És akkor megszólalt a kakas: lezárta az éjszakát, amely Júdás éjszakája, a főpapok éjszakája, a hűtlenség és árulás fekete éje volt. „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel“ (Jn 1,5). Vagy ahogy újabb exegéták fordítják: a sötétség nem nyomta el, nem győzte le, nem oltotta ki, hiába tagadta meg. „Éjszaka volt“, mondja János, hogy ennek a ténynek itt az árulások éjének leírásában külön mondatot szenteljen (Jn 13,30), hogy megértsük és ne ítéljünk túl könnyelműen: „mert aki az éjszakában jár, megbotlik, hiszen nincs világossága" (Jn 11,11). Az éjszaka oly koromsötét volt, hogy Jézus is „keserves kiáltozásokkal és könnyhullatással imádkozott“, hogy megmeneküljön a haláltól (Zsid 5,7). A búcsúzás éje volt, az utolsó éj a „kisded nyájjal“, a végső együttíét és osztozás a vándorló embersorsban. Az Úr soha így nem szerette őket, soha ilyen közel eddig nem volt hozzájuk, hiszen testét- vérét osztotta nekik. És jaj, soha így nem volt elhagyatva tőlük: alvó, értetlen galileai parasztok együgyű halász-eszükkel csak bóbiskoltak a bokrok alatt, félelmükben és szomorúságukban álomba ringatták magukat, míg ő teljesen egyedül roskadozott a sorsa, a műve, a végzete — az Atya akaratának terhe alatt. Erre az éjre kiáltott hajnalt a főpapi baromfiudvar egyik kakasa. Csoda, hogy erre az éjre még hajnal virradhatott. A hajnal igazán akkor virradt, amikor Péter szívében felcsendültek az Úr szavai, amiket még az éjszaka mondott szomorúan, vésztjóslón, és mégis mennyi könyörülettel: „Életedet adod értem? Bizony,bizony mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem“ (Jn 13,38). Ezek a szavak tértek vissza az emlékezetébe, ahogy az udvar végéből a Bilincsbevert Vádlott tekintete a szeme közé meredt (Lk 22,61). A hajnal akkor kezdett utat vágni magának az éjbe, amikor a szíve legközepéből a keserűség hullámai megindulták, és Jézus szemében a maga hűtlenségét látva, a maga hűtlenségén keresztül Jézus tragédiájának óriási méreteit megsejtve önmagára döbbent, hogy a tisztító, kijózanító, az egész embert (testet és lelket) megmosó nagy zokogás keresztsége végigcsorduljon a szívén és az arcán. Egyszerre történik mindez: szól a kakas, Péter emlékezik Jézus szavaira, néz Jézus szemébe, és szíven üti őt a bűnbánat és megtérés kegyelme. Micsoda emlékezés: „dulcis memoria“! A megjegyzett, lélekbe égetett szavak! Az ige, amely később írássá és hagyománnyá válik, most hat először: az apostol előbb önmagát evangelizálja avval, amit emlékezete megőrzött Jézus szavaiból. Elég, hogy Jézus csak messziről néz rá. Az egykor elmondott szavak most hatnak, amikor ö már nem szólhat. És ezentúl ez már mindig így lesz: Jézus intuitív, szempárként szempárnak szóló jelenléte, a múltban elhangzott szavak édes emléke, a kegyelem nagy belső érintése, indításai a tudaton túlról. Péter most a megtérés első fokára lép, elindul egy új kapcsolat kialakításának útján egy új, bensőbb és valódibb viszony felé hitben és igazságban. Farkasfalvy Dénes 77
