Szolgálat 58. (1983)
Eszmék és események - Egy beteg levele betegtársaihoz
EGY BETEG LEVELE BETEGTÁRSAIHOZ A betegekkel, a betegséggel kapcsolatos gondolatok tarkák, mint a virágos rét a tavasz teljében. S ki tudná megmondani, hogy melyik gondolat az értékesebb? Itt is áll a mondás: az ízlések különbözők. Mégis azokat érdemes előtérbe helyezni, amelyek „hic et nunc“ (itt és most) hozzánk szólnak. Nem egyszer éppen azok gondolata a többet érő, akikre nem is gondol az ember. Történt a klinikán, hogy egy fiatalember váratlanul meghalt. Az orvosi konzílium sokat kereste az okát. Utolsónak kérdeztek meg egy fiatal tanársegédet. Általános elképedésre így válaszolt: „Meghalt, mert nem akart élni!“ Igazat adtak neki. Ez a gondolat felszínre hozza az életkedvet, az élet igenlését. Megítélésem szerint egyetlen beteg sem azért fekszik a betegágyon, hogy ilyen vagy olyan kéréseknek szószólója legyen Isten előtt, s a kéréseket „a maga szenvedés-érdemével“ pártfogolja, hanem a betegséget sajátos életállapotnak tekintve azon munkálkodjék, hogy az egészségessel azonos akarással akarja betölteni azt a hivatást, amelyet a jó Isten neki kijelölt. A matematikában épp oly szerepe van a plusznak, mint a mínusznak, és fordítva. Ha a gobelin-hasonlatot elfogadjuk, mint egyéni vagy világképet, akkor mindenféle színű fonálnak és minden csomónak, színnek és visszájának értelme van. Senkinek sincs jogában perbe szállni a jó Istennel a betöltendő szerepet illetően. Az evangélium tarka színképsorában éppúgy jelentős Szent Péter és a többiek viselkedésmódja, mint az Úr elé hozott betegeké. Nem csodálhatnánk meg Krisztus csodatevő erejét, ha nem lett volna vakon született, inaszakadt, meg a többi! Hogy velünk, betegekkel mi az Isten szándéka, ezt ugyan emberfia ki nem találhatja. Ha pedig nem ismerhetem a jó Istennek velem való szándékát, akkor minek kutassam. LEGYEN! Első tekintetre úgy tűnik, hogy ez a vonalvezetés az értelmetlen „fátum“, „sors“ felé sodorna. Szó sincs róla! Százszor aláhúzottan állítom, hogy „tényező" vagyok a Gondviselő kezében. Amint az űrhajó több mint egy millió alkatrésze mindegyikének lényegbe vágó szerepe van, úgy személy szerint mi is, betegek, mint minden ember, szerepet töltünk be Isten terveiben. Ez az, ami izgató lehet. Mit akar velem az Isten? S milyen jó — bár ellentmondásnak tűnik —, hogy nem ismerem az Isten szándékát. Maga az Úr mondja: „Még sok mondanivalóm volna, de most nem tudnátok elviselni. De majd jó a Vigasztaló, ő majd eszetekbe juttat mindent.“ íme helyben vagyunk. A Szentlélek Úristen szerepe abban van, hogy - mint a sí-lesikló versenyekben a letűzött zászlót - pontról pontra, napról napra kijelölje az utat, amely egyedül vezet a célba! A napra kimunkált (az értelem nyílásától a mai napig'elért) lelki kultúra elégséges, hogy a kapott napot (mindig a mait) be tudjam tájolni, és megtaláljam tennivalóit. 78