Szolgálat 58. (1983)

Eszmék és események - Péter tagadása (Farkasfalvy Dénes)

Mk 14,66: Péter ott van az udvaron. Ügy érezzük, ő a mesélő, persze hogy ott van, lát mindent.

Jn 18,15: A főpap udvarán nem lehet csak úgy ott lenni, Péternek is összeköttetés kell ehhez, csak a „szeretett tanítvány" közbenjárására juthatott be. Ő, aki hűségének megdönthetetlenségével dicsekedett, most ott van a bizalmas baráttal együtt. Elvegyül a szolganép között.

Mk 14,67: Péter „melegszik“. Naív próza! Miféle melegedésről van szó? János és Lukács kénytelen leírni az egész jelenetet; az udvar közepén a szolgák tüzet raktak, körülülik-körülállják. A koratavaszi éjszaka Jeruzsálemben hideg még ma is. Márk a tűzről nem beszél, csak Péter „melegedését“ említi: most, amikor a szeretet hűlőfélben van, most, amikor az utolsó vacsora meleg intimitása már csak emlék, újabb melegségre van szüksége.

Itt álljunk meg: Péter elvegyül a szolganép között. Nem ez-e igazán a melegedése? És milyen természetesen tudja tenni! Külseje, modora, egyénisége vagy fellépése aligha leplezheti le. Vajon nem tűnik egynek közülük? Első pillanatra.

Az első gyanakvó egy cselédlány (Mk 14,67). János szerint a portás szolgálólánya (Jn 18,17), aki már a Péter belépésekor gyanút fogott. A második tagadást illetően még kevesebb az evangélisták egyetértése: Márk szerint az előbbi cselédlány újabb kérdésére felel (14,69), János szerint egy szolga gyanakvását akarja eloszlatni (18,25). Lukács is egy férfiről beszél (22,58), Máté nőről („egy másik cselédlány“: Mt 26,71). A harmadik Máté és Márk szerint a körülállók közös gyanakvását követi, Lukács szerint „másvalaki“ (a! lösz, tehát férfi) kérdésére felel, János megnevezi a főpap szolgáját, Malchust: a letartóztatásnál megsebzett szolga rokonának kérdése okozza a harmadik tagadást.

A történész feltételezhetően Márk és János elbeszélését független hagyományokra vezetné vissza. Máté szövege talán a márki változat egyik formája; vajon Lukács mindkét hagyomány elemeiből merített? Ez így lehetséges. De mégis minden részlet kell, hogy, mint „írás“ érdekeljen minket. Ott is, ahol a négy elbeszélés eltér, csupa sugalmazott látás-értés vetődik lelkünkre a szent szövegből. Csak figyeljünk tovább.

A hármas tagadás mind a négy evangélista számára fontos. Ez jellemzően „mitologikus“ elem, — csattan fel a Bultmannon iskolázott exegéta. Igen, mindenki tudja, hogy „három az igazság“, „három a tánc“, hogy a hármas szám megjelenik minden népmesében, mágiában, szimbólumban, no igen, még a hitvallásban is. De ez csak növeli a fontosságát, nem csökkenti. Ebben a péteri hármas tagadásban egy teljesség lakozik, ami lehetetlenné tesz minden félreértést: nem meggondolatlan, felszínes, jelentéktelen véletlen ez a tagadás;

75